Kétségtelenül nehéz a XXI. századi filmnéző helyzete, amikor azonosulnia kell olyan problémákkal, amik őt talán sose foglalkoztattak. Vagy egy olyan kor technikai vívmányait kéne csodálnia, ami 2011-ben egy átlagembert röhögésre késztet. Megértően - és nem lenézően - tekintünk azokra az átlagemberekre, akik elvből nem néznek fekete-fehér filmet, vagy nem értik, hogyan lehet egy hatvan évvel ezelőtti alkotásért rajongani. De ez a blogbejegyzés most nem nekik szól.

Jack Arnold az '50-es évek legfontosabb sci-fi rendezője volt. Neve azonban maximum az SF geekek számára csenghet ismerősen, az egyetemes filmkánonba személye nem nyert bebocsájtást - az évtizedben a sci-fi még B-kategóriásnak számított. Mégis ő készítette a korszak legnívósabb fantasztikus filmjeit - A fekete lagúna szörnye (Creature from the Black Lagoon, 1954), Tarantula (1955), A hihetetlenül zsugorodó ember (The Incredible Shrinking Man, 1957).

Az '50-es évek inváziós motívuma kialakított egy nehezen kijátszható történetsémát, ennek ellenére az évtized elején még nem a tömeges invázió jelent meg a filmvásznon. A nap, mikor megállt a Föld (The Day the Earth Stood Still, 1951) űrből érkezett Jézus-alteregója megteremtette a békés, jó szándékkal érkezett idegenek fogalmát, és bizonyos értelemben a Földönkívüli jövevények is ebbe a kategóriába sorolható. Lássuk a történetet, ami Ray Bradbury egyik első filmes adaptációja.

Az arizóniai sivatagban élő csillagász, John Putnam (Richard Carlson) egyik este szemtanúja lesz egy meteor lezuhanásának. Szerelmével (Barbara Rush) azonnal a helyszínre sietnek, és hamarosan John rádöbben, hogy a meteornak hitt tárgy valójában egy földönkívüli űrhajó. Természetesen a környékbeli városka lakói őrültnek bélyegzik, és nem hisznek neki - különösen a sheriff (Charles Drake) ellenszenvét nyeri el a makacs tudós. Aztán amikor kezdenek elszaporodni a különös esetek, John javaslata ellenére fegyvert fognak a lakók, és az idegenek ellen vonulnak.

A békés földönkívüliek ezúttal nem keresik a kapcsolatot az emberekkel. Jelenlétük a puszta véletlen műve: űrhajójuk meghibásodás miatt zuhant le a Földre. Emiatt egyesek baloldalinak titulálták Arnoldot (maga az inváziós szubzsáner a kommunizmus veszélyének szimbóluma). A film jelentősége túlmutat önmagán: ez a korai testrablós-film olyan művek előtt nyitotta meg az utat, mint az '56-os A testrablók támadása (Invasion of the Body Snatchers - és ennek számtalan feldolgozása) vagy a '75-ös A stepfordi feleségek (The Stepford Wives).

A maszkmesterek munkáját is dicsérni kell, remekül fest ugyanis az egyszemű idegen (amit jól ki is aknáz a film az ő szubjektívükkel). A Universal szakemberei ráadásul kétféle alternatívát vázoltak fel az idegenek kinézetére, ám a másodikat csak később, A Metalina IV nem válaszol (This Island Earth, 1955) mutánsainál használták fel. Míg a film legismertebb jelenetében az űrlények a két villanyszerelő bőrébe bújva egy ajtó bejáratában állva magyarázzák el Putnam-nak, hogy mi is látogatásuk oka, addig a szörnyek gyakran láthatatlan formát is képesek ölteni. Az alakváltás eme három formája (a torz idegenek, a replikáció és az észrevehetetlen fenyegetettség) jól érzékelteti, milyen inváziós félelmek melegágya is a Földönkívüli jövevények.

A televízió térhódítása és népszerűsége miatt a mozik kénytelenek voltak "trükkök" bevetésére. Ennek köszönhetjük a színes film, a sztereó hang és a széles vászon elterjedését - csakúgy, mint a 3 dimenziós technika megszületését. A Földönkívüli jövevények mellett William Cameron Menzies The Maze (1953) című sci-fije is próbálkozott ezzel a technikával, de komolyabb sikerek nélkül. 

Ne csak dicsőítsük a filmet: komoly problémát okoz a narráció értelmezése, itt érezzük igazán, hogy bizonyos értelemben eljárt a film felett az idő. Ami akkor valami fennkölt irodalmiságot kölcsönzött a műnek, mára csupán didaktikus frázissá redukálódott - de ez Arnold alkotásaiban gyakran megtalálható volt (például A hihetetlenül zsugorodó ember keresztény kinyilatkoztatása a film végén).

Végezetül pedig egy kis vizuális kedvcsináló: