Sötét tónusok, fény-árnyék játék, leplezetlen erotika, apokaliptikus hangulat, bukott angyalok, buja démonok, fotorealisztikus ábrázolás... ha csupán pár kifejezéssel szeretném összefoglalni Luís Royo munkásságát, akkor talán ezek a legjellemzőbbek. 
A vallejoi iskolától sok mindenben eltérő spanyol festőművész a fantázia világának szikárabb, komorabb hangulatát megragadó képeivel vált világhírűvé.

Luis Royo 1954-ben született Spanyolországban. Gyermekkoráról nem sokat tudni. 16 éves korától festészetet, dekorációt és belsőépítészetet tanult a Zaragosai Ipar és Alkalmazott Művészetek Iskolájában, majd 1970 és 1979 között a tanulmányai mellett belsőépítészként dolgozott. Ekkoriban már több művésztársával együtt részt vett egy közös festészeti kiállításon. A képregénnyel 1978-ban került kapcsolatba, s eleinte kisebb fanzinoknak rajzolt, majd néhány évvel később, 1981-ben, jó néhány munkája jelent meg olyan neves magazinokban, mint a Comix International, Heavy Metal, vagy a spanyol Rambla és az El Víbora.

1983-tól Luis érdeklődése a könyvborítók és a magazin illusztrációk felé fordult. A Heavy Metal magazin volt az a kiadvány, amely igazán elkezdte megismertetni a grafikáért és festőművészetért rajongókkal Luis Royo nevét, de közben olyan neves kiadóknak is készített könyvborítókat, mint a Tor Books, az Avon vagy a Bantam Books. Ennek révén jutott el Svédországba, Nagy-Britanniába és az Egyesült Államokba is. Miközben Európa és Egyesült Államok szerte illusztrátorként dolgozott, 1985-ben, hazájában megjelentetett két önálló képregény füzetet is.

Festményeinek témája nemegyszer nyíltan pornografikus, nőalakjainak angyal-démon kettőssége zavarbaejtő, robosztus, a páncéltól vagy szkafandertől kiborgszerűvé vált férfialakjai egyszerre lenyűgözőek, és borzasztóak, szörnyetegei, mintha egy bizarr enciklopédiából léptek volna ki.  



E  komor, néha morbid, goth fantáziavilágban ritkán ragyog a Nap, ám néha meglepően gyengéd pillanatnak is szemtanúi lehetünk... illetve, nos, az ambivalencia Royo festményeinek nagy többségére jellemző. Attól függően, hogy ki milyen magánmesét sző egy adott alkotás mögé, köré, bele, gyökeresen megváltozhat a karakterek metakommunikációjának magyarázata. 

A központi nőalak bár ártatlannak tűnik, angyalian gyönyörű, és kiragyog a háttérből, a tekintetét látván nyugodtan lehet akár velejéig romlott, sötét erőkkel operáló boszorkánydémon is. Az is vita tárgya lehet, hogy az óriás, vajon udvariasságból, avagy kötelességtudattól hajtva segíti rá a köpönyegét -mert szolgája az Úrnőnek-, vagy éppen egy szépséges rabszolgát kísér az Urához, és a lovagias gesztus inkább a tolakodó tekintetek elől hivatott eltakarni a tulajdont... és akár oldalakon keresztül boncolgathatnánk a festmény jelentéstartalmát, de nem tesszük. Rábízzuk a kedves Olvasóra, hogy eldöntse, mit akar látni. 

A következő posztunk témájához egy parányi ízelítő:

Cikksorozatunk első és harmadik része a Galaktika magazin honlapján olvasható.