A mai ember hajlamos a megelőző korokra primitív, sötét időszakokként gondolni - ennek több oka is van, köztük az, hogy bizonyos szempontból néha valóban igaz ez a megállapítás. De gyakran tévedünk is, mert vagy nem elegendő információval rendelkezünk az adott korról - vagy egyszerűen hamis, nem igaz adataink vannak, azaz tévképzetekkel, kényelmes klisékkel tömték meg a fejünket valamiért. A középkor pedig különösen hemzseg az ilyen közhelyes, a kutatással és a józan ésszel szembemenő, gyakran szándékosan kreált, hamis információktól - az alábbiakban néhányról igyekszünk lerántani a leplet.
10. Erényövek
Az erényöv állítólag a keresztes lovagok találmánya volt, akik, midőn keletre indultak háborúskodni az "ördögtől bagzott muszlimok" ellen, annyira aggódtak asszonyuk hűtlensége miatt, hogy kulcsra zárták feleségeik (és lányaik) alfelét. Rengeteg erényöv lapult Európa múzeumaiban, mint egy sötét, elnyomó korszak ördögi kellékei. Csakhogy 1996-ban alapos vizsgálatnak vetették alá az egyik példányt a British Museumban - és hopp, csodák csodája, nem a XI. (éjsötét) század terméke, hanem egy XVIII. századi hamisítvány volt!
Ezen gyanút fogva egyik múzeum a másik után vizsgálta be a saját példányát, és mindről kiderült, hogy a középkornak erős túlzással sem nevezhető XVIII. és XIX. században készültek. A tárgyi bizonyítékok hiánya általában egyből eredményezi egy elképzelés elvetését, de a tévhitek makacs dolgok, nem szívesen engedték volna a metálbugyogót... vajon a korabeli szövegek említik?
Nem. A középkori udvar virágnyelvezetén írott lovagi művek közül egyben említik konkrétan, szimbolikusan véve, a Guigemar című költeményben, ahol egy lovag adja szíve hölgyének, és ő maga is visel egyet. Onnan tudjuk, hogy szimbolikusan, voltaképpen nem fizikailag, hanem lelki értelemben öltik magukra az erény övét, hogy a történetben szereplő asszony féltékeny férje minden eszközzel védi feleségét az udvarlóktól - kivéve az erényövet, ami a legegyszerűbb megoldás volna. Szépirodalmi kellékként a valakinek fenntartott tisztaságot jelképezte, de a valóságban nem volt semmi alapja (már csak azért sem, mert a bőrrétegek sérülése már a harmadik-negyedik napon elkerülhetetlen lett volna, az elfertőződés legkésőbb a 10.-11. napon biztos sorra került volna, míg a halál beállta immunrendszer-függően 1-2 hónap után már majdhogynem 100%, tehát az erényöv viselés az erényt még csak-csak védte volna, de az életet annyira nem.
9. Éhezés
Aligha találunk olyan középkorral foglalkozó könyvet vagy filmet, amelyben egy igazán becsületes kis éhínség ne jelenne meg. És hát, nos - ebben van némi igazság, bár torzítva.
A középkori ember nem éhezett - az alultápláltság egyes időszakokban, egyes területeken jellemző volt viszont. Meg volt szabva, hogy az egyszerű ember mikor, mit ehet: a tavaszi böjt alatt tiltott volt a hús, viszont gondoljunk csak a húsvéti tojásra vagy sonkára, nyáron az új kenyér ünnepére, a téli puliszkákra, lekvárokra: hűtőszekrény és tartósítószerek nem lévén vagy megfüstöltek vagy besóztak valamit, ha azt akarták, hogy elálljon, amit pedig nem lehet egyik technikával sem eltenni, nos, azt akkor kellett megenni, amikor éppen volt. Tavasszal újra tojni kezdenek a csirkék - íme, a húsvéti tojás, le lehet vágni a telet túlélt első állatokat, hisz már lehet tudni, miből kell jövőre gazdálkodni - íme a sonka. Amikor van új gabona, van új kenyér, amikor rohadni kezdenének a gyümölcsök, gyorsan lekvárrá főzzük őket, és így tovább. Viszont ezen ételek tápértéke gyakran nincs köszönőviszonyban sem egymással, a 90 napos diéta követői például nyilván tudják, hogy nem mindegy, hogy egy nap 40 dkg húst ehetnek vagy korlátlan mennyiségű almát...
Ez egy mai embernek éhínségnek tűnhet, hiszen mi ízlés alapján döntünk arról, mit eszünk: ha decemberben akarunk új kenyeret, akkor lesz, ha februárban megkívánjuk a kolbászt vagy a töltött káposztát, megcsináljuk. De a középkor embere nem tudta eltartani a javakat hosszú távon - így kényszeresen evett, ami valóban vezetett egészségügyi problémákhoz is. A valódi, száz százalékos éhínség Nyugat-Európában is ritka volt - Magyarországon pedig a középkor alatt egyáltalán nem volt jellemző!
8. Hajók
A hajózásról ódákat szokás zengeni: mint a felfedezések eszköze jelenik meg a köztudatban, a filmekben a hajósok gazdag kereskedők és hercegek, és mindenki úgy érzi, hogy Kolombusz hajóin az újkor érkezett vissza Európába az Újvilágról - de a valóságban rendkívül veszélyes, nagy kockázattal járó tevékenység volt. Hogy miért volt különösen nehéz, csak elég egyetlen, elsőre fel sem tűnő dolgot végiggondolni.
A tengervíz sós, azaz nem különösebben oltja a szomjat. Amikor hajón vagyunk, kis túlzással állítható, hogy mintha két Nap is sütne ránk: egy fentről, egy pedig visszatükröződve a vízről, azaz a szomjúság és megnövekedett vízigény (a kemény fizikai igénybevételnek is köszönhetően) garantált. Ha mindössze 4 liter/nap vízigénnyel számolunk fejenként, akkor egy mindössze 100 utassal utazó hajó naponta NÉGYSZÁZ liter vizet emésztett volna el! Az út például Velencéből a Szentföldig jócskán eltarthatott akár másfél-két hónapig is, tehát ha csak emberek utaztak adott hajón, lovak nélkül, és mindössze százan, akkor az jó 16000-20000 liter, csupán vízből. (Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ennyi rakományt összesen szállított egy korabeli hajó.) Azaz a hajók nem távolodhattak el a a partoktól, hogy újra és újra vizet vételezzenek - de még ez sem garantálta, hogy a partraszálló tengerészeket nem hányják kardélre a rakomány megszerzése érdekében, vagy hogy találnak édesvizet a környéken!
Emellett még az ételeket is vinni kellett valahogy, és akkor még nem is beszéltünk a kor nem éppen GPS-szintű térképeiről és a jó ég tudja, hány tucat útba eső nyelv okozta problémákról... szóval, nem, nem a hajók hozták el nekünk az újkort, hanem egy új alapokon álló gondolkodás és világrend, az 1492-es év kiválasztása egyszerűen csak egy szimbolikus határvonal az újkor kezdete számára.
7. Világrendek ütközése
A leggyakoribb hiba, amit a múlt vizsgálata közben elkövethetünk, az, hogy saját világunkat, gondolkodásmódunkat visszavetítjük és igaznak gondoljuk. Samuel P. Huntington a 90-es évek közepén írt könyve, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása szerint a Föld csordultig telt egymást kizáró civilizációkkal (nevesül a nyugati, ex-keresztény, demokratikus világrend és az iszlám világ), melyek összecsapása elkerülhetetlen és amúgy is olyan súlyú lesz, hogy a történelemnek még a természete is alapjaiban változik meg.
Ez, a napi híreket figyelve bizony igaznak tűnik.
...de ettől még nem feltétlenül volt igaz 900 évvel ezelőtt, amikor az első keresztes hadjáratban tízezrek indultak meg kelet felé Jeruzsálem visszafoglalására! Egy olyan korban, amikor nem volt tömegtájékoztatás, telefon, posta, nyelviskola, NATO és Arab Liga, főként nem beszélhetünk egységben fellépő civilizációról (gyakran manapság is túlzás ilyet állítani), ami ütközni tudna egy másikkal, hanem olyan lőporos hordókról beszélhetünk, ahol a civilizációk egyes normális, kevésbé normális és szélsőségesen szociopata tagjai keverednek egymással, kommunikálnak, és kipattintanak háborús szikrákat vagy békéket kötnek. A középkorban nem ütköztek össze a mai értelemben vett világrendek; nem voltak Szabad Népek Seregei vagy Elnyomó Rohadékok Brigantijai. Egyes emberek voltak, akik a gyújtópont körül (ez a keresztes hadjáratok esetében a Szentföld volt) éltek és mindennapi döntéseik befolyásolták az események menetét. Amikor azt látjuk, hogy a középkorban egymásnak feszült például az iszlám világ és a keresztény világ, nagyon hibás elképzeléseink vannak; sokkal inkább egyes királyok, hadvezérek csaptak össze, mint egységes eszmék (ahogy manapság a tömegtájékoztatás, a média és a propaganda segítségével történik). Ilyen szempontból a középkor nemhogy sötétebb nem volt, de talán egy fokkal még "világosabb" is volt a miénknél: abban a korban azért harcoltak, aki fizette őket (ami mind a szolgáltatást vásárló, mind a nyújtó katona részéről egy őszinte dolog), ma pedig sokszor azért, akinek több a médiabefolyása vagy jobban hazudik...
6. A kereszt jele alatt
A középkorral kapcsolatos egyik legvitatottabb, legtöbbet elemzett jelenség a keresztes hadjáratok tematikája. Ennek a témának egyszerűen MINDENKI a szakértője, mindenkinek van róla véleménye, de senki nem tud például egyetlen hadvezért sem említeni (csak azt a "gonosz papot, vagy mit, aki szerepelt a Mennyei királyságban is"). Ennek a komplex jelenségnek megvolt a párja a muszlimoknál is, amire a keresztes hadjárat afféle válaszreakció volt: a templomromboló muszlimok nyugatról szorongatták Franciaországot, keletről Bizáncot, ráadásul a közelmúltban foglalták el a Szent Várost, Jeruzsálemet is... a reakció természetes: menjünk, és foglaljuk vissza!
Az ám, de ki? Bizánc - amely államhoz Jeruzsálem hivatalosan tartozott, szemmel láthatóan képtelen volt rá. Itt lépett be a pápaság a képbe, és politikai tekintélyét kihasználva meghirdette ezt a királyságtól független akciót.
Hogy erre milyen okok, célok merülhetnek fel, ahhoz nem hogy négy bekezdés, de háromszáz oldal is kevés, viszont van a keresztes háborúknak egy nagy kliséje, amiről érdemes beszélni: a résztvevő.
Gyakran még a "hivatalos" történetírásban is hódításra, földre vágyó, kiéhezett rablólovagokról beszélnek, akik másra se vágytak, mint beleülni valami kis város (vagy nagy ország) trónjába, és ott uralkodni egy jó nagyot.
Ennek a képnek azért jócskán ellentmond két "apróság": egyrészt, a résztvevő keresztes lovagok java része olyan fegyverforgató ember volt, akik rendelkeztek saját felszereléssel (ami bizony több falu együttes bruttó árába került ám!), azaz módos emberek voltak, akiknek különösebb okuk nem volt,"szerencsét próbálni". (Jó, kivételt képeznek ez alól az I. hadjárat Amiens-i Remete Pétert követő szereplői, akik merő vallási lelkesedésből mentek, és azon kívül semmit nem értek el, hogy lemészároltatták magukat a szeldzsuk törökökkel Anatóliában.) A másik faktor, ami a kalandor-karakter ellen szól, az, hogy a hadjárat túlélőinek túlnyomó többsége minden extra vagyonosodás nélkül hazatért Európába, ahelyett, hogy a nagy kaland eléréséért küzd tovább! Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha én kimegyek kalandot, trónt vagy pénzt keresni valahova (miközben otthon van pénzem elég), akkor nem hagyom abba, ameddig meg nem szerzem mindezt - főleg nem, amikor éppen nyerő szériában vagyok!
A résztvevőkkel kapcsolatos másik nagy közhely a lovagrendekhez kapcsolódik. Valamiért - különösen a mai ember számára - nagyon nehéz azt megérteni, hogy miért vállal valaki önkéntesen szegénységet, szüzességet és folytonos életveszélyben való létezést - minden viszonzás nélkül, úgy, hogy tulajdonképpen semmit nem nyer belőle. Ezért misztifikáljuk túl a lovagrendeket (különösen a rejtélyesen kipusztított templomosokat), sokan hiszik, hogy volt valami okkult dolog a háttérben.
Pedig nem. Ezek az emberek egyszerűen komolyan vették hitüket, olyannyira, hogy a zarándokutak megvédelmezése érdekében mindent feladtak: családot, karriert, vagyont. A korban ez nem volt ritka: sokan álltak remetének, szerzetesnek, ahol ugyanezt kellett megcselekedni, csak kard, páncél és pöpec fehér köpeny nélkül, így ezekről a névtelen szerzetesekről nem feltételezünk annyi okkult háttéreseményt, mint a fegyveres társaikról.
a cikk folytatódik!
Utolsó kommentek