Vérmajmok, hosszúnyakú pteroszauruszok és medvesorsra szánt emberek - üdv Dougal Dixon világában.

Posztmodern szubkultúrák születnek a semmiből, majd sorvadnak el nyomtalanul, ám jószerivel akadnak olyan csoportosulások is, amelyek sikeresen vészelik át az idő próbáját. A mimetikus jelenségek széleskörű vizsgálata helyett azonban most koncentráljunk inkább egyetlen tárgykörre. Az összefoglaló névvel „spekulatív biológiának” nevezhető komplexum egyaránt tekinthető  a science fiction egy végletekig deskriptív oldalágának és a futurológia nem hivatalos „tudományterületének” is.

Egyszerre merít a tudományos-fantasztikus irodalom nagyjainak fantáziájából és az idő előrehaladtával egyre bővülő tudományos ismereteinkből, miközben felvetéseivel számos tudós lelkületű művész munkájához nyújt inspirációt, az érdeklődőket pedig alapesetben is gondolkodásra készteti. Esetleg talán maguk is egy újabb teoretikus ökoszisztéma részletes kidolgozására adják a fejüket. Definiáljuk bárhogyan is, a spekulatív biológia mind a mai napig él és virágzik, sőt, talán az internetnek köszönhetően ma áll népszerűsége csúcsán. Felmerül a kérdés: vajon kit tekinthetünk a műfaj pionírjának? Tágabb értelemben valamennyi klasszikus sci-fi szerzőt, akik a „Mi lenne ha?” kérdésből bontották ki történeteik hátterét. Szűkebb értelemben pedig…  Dougal Dixon.

Akik gyerekkorukban „dinoszaurusz-rajongók” voltak, azoknak úgy tűnhet Dougal Dixon álmaik munkáját végzi. Az 1947-ben születet skóciai tudós bibliográfiáját áttanulmányozva főként paleontológiával, archeológiával és evolúcióval foglalkozó enciklopédiákat és az ifjúságnak szánt ismeretterjesztő könyveket találhatunk, azonban már rögtön a lista elejéről kitűnik egy szokványosnak semmiképpen sem nevezhető kiadvány: After Man. A Zoology of the Future, 1981 (itthon Az ember után: a jövő zoológiája címmel jelent meg 1991-ben).

Ebben a gazdagon illusztrált könyvben egy olyan Földet ismerhetünk meg, ahol is a teljes emberiség távozni kényszerült a bolygóról, s az élővilágnak mintegy 50 millió év állt rendelkezésre a szabad fejlődésre. Dixon a földfelszín és éghajlat valószínűsíthető változásait alapul véve népesíti be a különböző ökológiai élőhelyeket (mérsékelt égövi erdők, tundrák, sivatagok, satöbbi). A leírások így elsősorban a teoretikus biomokra vonatkoznak, s kevés szerep jut az „új” fajok fejlődéstörténetét bemutató részleteknek, azonban így is nyilvánvaló lehet számunkra, hogy Dixon a kevésbé specializált fajok fejlődését, azon belül is főként az emlősök és madarak biodiverzitásának növekedését prognosztizálja. Így lehetséges, hogy a nagy testű ragadozók (nagymacskák, kutyafélék) helyét olyan lények veszik át, amelyek őseit patkány- és menyétfélék között kell keresnünk, s amik a jelen nagytestű patásai helyett zömében túlméretezett nyúl- illetve juhfélékre vadásznak. A legfurcsább változásokon a főemlősök és a denevérfélék mentek keresztül, ahogyan ezt a képeken is láthatjuk.

Hasonló elgondolások mentén született meg a The New Dinosaurs – An alternative evolution ("Az új dinoszauruszok: egy alternatív evolúció"), amelyben egy olyan alternatív jelent ismerhetünk meg, amely múltjában a dinoszauruszok nem kipusztultak, hanem 65 millió évet átívelően továbbra is bolygónk legsikeresebb csoportjaként maradhattak fenn más, mára már szintén képviselők nélkül maradt hüllőrendek mellett. (Ez az elgondolás az SF íróktól sem áll távol, nemrégiben jelent meg magyarul a témában Harry Harrison regénye, az Édentől nyugatra.) Ebben az elveszett világban immáron zsiráf-formájúvá fejlődött pterosaurusokat, sarkköri éghajlathoz alkalmazkodott ornithopodákat, s nem utolsó sorban immáron a dögevéshez a végletekig alkalmazkodott theropodákat is láthatunk.

Dixon talán legelrugaszkodottabb pszeudo-tudományos értekezése a Man After Man, an Anthropology of the Future ("Ember az ember után: a jövő antropológiája"). A könyv kezdetén először is az űr kolonizációját megkezdő ember lehetséges fejlődéstörténetét, illetve az emberből genetikai úton létrehozott egyéb emberfajtákat (például az űr vákuumának elviselésére kifejlesztett Homo Caelestis-t) vizsgálja, majd egy olyan lehetséges jövőképet állít fel, amelyben az ember mintegy 500 év elteltével csak úgy képes fenntartani a Föld bioszféráját, ha az ökológiai niche-eket mesterségesen létrehozott, specializált emberfajokkal tölti fel. A könyv innentől kezdve 5 millió éven át vizsgálja a mesterségesen betelepített emberfajok evolúcióját, amelyek hol állatsorba süllyednek, hol pedig olyan emberinek a legkevésbé sem nevezhető civilizációkat hoznak létre, amelyekben az elemekkel való küzdelem továbbra is mindennapos, ám a faj bizonyos tagjai már prekognitív képességekkel is rendelkeznek. (Hasonlóan nagy szabású történet az angol Olaf Stapledon tollából született, Az utolsó és az első emberek címmel. Nem könnyű, de kötelező olvasmány.)

Dougal Dixont egyébként 1982-ben Hugo-díjra is jelölték, végül azonban Stephen King vitte el a trófeát tényirodalom kategóriában a Danse Macabre-ért. Dixon könyvei számos írót, művészt és tudóst inspiráltak arra, hogy fejest ugorjanak a spekulatív biológia végtelen dimenzióiba. Velük a következő részek során foglalkozunk.

Bob