William Gibsont nem kell bemutatni egyetlen SF vagy cyberpunk rajongónak sem. Az 1984-ben megjelent Neurománc című regényével írta be magát a köztudatba, de akármilyen furcsa, azóta sokkal inkább a jelen felé fordult az amorális, multikulturális, hálózatok által összekötött és összeszabdalt, mégis humorban bővelkedő jövő-rémálmok helyett. A hetekben befejezett Blue Ant-trilógiája ugyanis sokkal inkább a mai kor problémáira és fontos témáira helyezi a hangsúlyt. Ezek a történetek a „múlt szerda” világában játszódnak, saját ismerős, mégis végtelenül furcsa, idegen világunkban. A sorozat befejező kötete, a  nemrégiben magyarul is megjelent Nyomtalanul kapcsán kérdezte őt Maximus Clarke.

MC: A művében bizonyos fizikai objektumok rendkívüli jelentőséget kapnak, többé válnak egyszerű történet előrevivő eszközöknél.  A Számláló nullára Cornell dobozai, a Trendvadász Curta kalkulátorai, a rejtélyes farmerruházat a Nyomtalanulból. Ezeknek mind saját története, szinte saját személyisége van. Korábban írt arról, hogy mennyire érdeklik a megtakarítással és az eBay-jel kapcsolatos történetek. Mi hívja fel a figyelmét egy bizonyos tárgyra, mi gondolkoztatja el arról, hogy „Ennek biztosan története van”?
WG: Hát, azért ez egyáltalán nem úgy van, hogy sétálgatok a bolhapiacon, észreveszek valamit, és azt gondolom, hogy „Ejha, ennek egyszer benne kell lenni egy történetben”. Inkább arról van szó, hogy van egy hatalmas, fél-feledésbe hullott listám tárgyakról – igazából műtárgyakról, mert a dolgok, amiket így leírok, mindig emberi készítésűek. Valamelyikük pedig felidéződik ebből a listából valamilyen tudattalan vagy költői működésen keresztül, hogyha az elbeszélés azt igényelné. Tudom, hogy ez fennhéjázósnak hangzik, de semmi kevésbé fennhéjázó módon nem tudnám kifejezni.
Ösztönösen nyúlok valamihez, anélkül, hogy tudnám, miért teszem, elhelyezem a narratívában, és ha megrezget valamiféle húrt bennem, akkor benne is hagyom. Persze van olyan, hogy a listából érkező dolog furcsán rezonál a ponttal, ami felé az elbeszélés tart. Ilyenkor ki kell venni és valami mással helyettesíteni, ami jobban együtt vibrál a felépítmény további részeivel.
De én magam is gondolkodtam, miért is teszem ezt – miért írok le egy univerzumot, amely emberi készítésű objektumokból áll, amik közt emberek járkálnak (nevet). A legjobb válaszom az, hogy azért, mert én így látom a dolgokat. Úgy vélem, hogy a tárgyakról való elbeszélések sokkal elérhetőbbek számunkra, amikor maguk a tárgyak kiöregednek mellőlünk. Ezért azt hiszem, érdeklődésem régi, viseltes dolgok iránt nem egy hagyományos értelemben vett nosztalgia: inkább annak az elbeszélésnek a feltárulása, hogy hogyan is került az a tárgy a világba, és mit jelenthetett egykor valakinek.
Azt érzem, hogy ezek a tárgyak azt a célt is szolgálják, hogy emberibbé teszik azt a közeget, ahol az olvasó találkozik velük. Ez tudatilag még értékesebb volt számomra akkor, amikor elkezdtem sci-fit írni valamilyen elképzelt jövőről, és életet akartam vinni olyan környezetbe, amit gyakorta kimondottan sterilnek írnak le.
MC: Ez igaz – az SF gyakran igencsak absztrakt jövőképet mutatott nekünk, olyan munkákban, mint például Asimov Alapítvány-sorozata.
WG: Igen, és az amerikai jövőként gondolok az olyanra, mert az európaiak mindig is boldogan éldegéltek önnön romjaik között. Az európaiak számára a régihez való örökös építgetés mint fogalom megdöbbentően egyértelműnek hat, hiszen a világuk java része ilyen, régihez épült, és arra számítanak, hogy amit most építenek, szintén meg lesz toldva. Mi, Észak-Amerikában éppen csak elértünk ide. A jövővel kapcsolatos kulturális elképzelésünk valami teljesen vadonatúj, aminek nincs por a szőnyege alá söpörve.
MC: Azt mondja, hogy személyesen nem igazán hajtja a nosztalgia. De egy bizonyos téma, amivel rengeteget foglalkozott az utolsó pár könyvben, az a kulturális marketing – és természetesen tudjuk, hogy a nosztalgia vagy a nosztalgia manipulálása ebbe erősen bele tartozik. A dolgoknak van egy ciklusa: először újnak és csillogónak tűnnek számunkra, aztán öregnek és unalmasnak, végül aztán „retro”-nak. És egy ilyen kulturális marketinges – mint a visszatérő karaktere, Hubertus Bigend, a Blue Ant butik-marketing ügynökség ijesztő igazgatója – próbál ennek a ciklusnak örökké a csúcsán maradni.
Tudjuk, hogy ez a ciklus rendkívül bonyolulttá vált. Egy régi típusú dzseki visszajöhet a divatba mint egy brooklyni vagy kelet-londoni hipster stíluskellék, miközben a mainstream divatban ódivatú göncnek látják csak, és ezalatt valahol a hátországban, valaki folyamatosan, „őszintén” viselte azóta, hogy utoljára széles körben divatos volt.
Ugyanakkor ön ír bizonyos stílusokról és esztétikai sarokkövekről, amelyek legalábbis karaktereinek véleménye alapján klasszikusak vagy időtlenek: egy bizonyos varrású farmer, vagy egy pár filmkockányi töredék, ami úgy néz ki, hogy a huszadik század bármelyik évtizedében készülhetett volna. Mit gondol, hogy tudnak bizonyos műtárgyak kiemelkedni ebből a karmikus divatkörből és ikonikussá, maradandóvá válni?
WG: Ez a fajta nagyon, nagyon rövid ciklus, ami, ahogy nyilván mindenki észrevette, egyre rövidül, Oscar Wilde divatmeghatározására emlékeztet engem miszerint is a divat valami, ami olyan ronda, hogy minden hatodik hónapban meg kell változtatnunk. A divat ezen a szinten… most majdnem azt mondtam, hogy visszataszít engem, de egyszerűen nem érdemli meg a megvetésünket. Egyszerűen csak szomorú. A hosszabb ciklusokkal kapcsolatban, azt hiszem, Douglas Coupland volt az, aki elmesélte nekem, hogy találkozott egy öreg szabóval, aki nagyon büszkén kijelentette: „Háromszor láttam visszatérni a fehér öltönyöket.” És ennyi ideig volt ő a szakmában. Ez egy igen hosszú perspektíva.
De ragaszkodom ahhoz, hogy higgyem, nem csak ennyi az egész: hogy van valamiféle minőség vagy erény, ami az időtlenséghez vezet, hogy bizonyos dolgok furcsán időn kívüliek. És az, hogy a williamsburgi hipsterek valamit királynak látnak, vagy nem (amit összesen három percig fognak tenni), mind a karaktereimet, mind engem hidegen hagy. Mi valami mást keresünk.
MC: Valamit, amihez ragaszkodsz, akár bent, kint, újra bent vagy akárhol is van a divatban.
WG: Igen. Nem gondolom, hogy olyan mértékben ilyen lennék, mint a karakterek a Nyomtalanulban. Ez egyfajta rejtélyes terület számomra. Ez valamiféle konzervativizmus? Lehetséges, hogy az. De inkább olyannak látom, mint egy kis lázadás, mintha gyújtanál magadnak egy kis tüzet az erdőtűz szélén. Az embereket, akik ezekhez az egyes tárgyakhoz ragaszkodnak, olyannak látom, mint egyfajta ellenállás tagjait, akik szembemennek a közelgő baromság-fallal, azt hiszem.
Ez sokkal ösztönszerűbb és emocionálisabb, mint amennyire logikus. És tudom, hogy a világban, mint ahogy a Nyomtalanulban meg is történik, még az ilyen dolgokat is tökéletes baromsággá lehet alakítani. Az a nagyon, nagyon rövidke utalás a Nyomtalanulban arra, hogy mit tett Bigend a felvétellel [ami a Trendvadász alapvető történeti kelléke], a legborzasztóbb dolog a könyvben (nevet).

(hamarosan folytatjuk)

fordította: Holló-Vaskó Péter