A kanadai rendező, Vincenzo Natali karrierje rajzfilmek storyboardjainak készítésével kezdődött, majd 1997-ben A kockával (Cube, 1997) azonnal megdöntötte a kanadai filmek külföldi bevételeinek akkori rekordját.

Az Alkonyzónába oltott, kicsit Kafkát, kicsit Sartre-t is idéző történet egy matematikai fejtörőkkel és halálos csapdákkal teli komplexumba zárt csoportról szól, s a film szinte azonnal kultikus fogadtatásra lelt a nézők körében. Natali következő alkotása a science-fictiont és a vígjáték műfaját ötvöző Nothing volt 2003-ban, aminek forgatókönyvét együtt írták a főszerepeket alakító, A kockában is szereplő Andrew Millerrel és a Csillagkapu: Atlantiszból ismert David Hewlett-tel.  A film két örök vesztesről szól, akik akaratuk erejével szó szerint kitörlik a világot a létezésből. Végül, de nem utolsó sorban Natali is kivette részét a Párizs szeretlek elkészítésében – ő rendezte Quartier de la Madeleine című szegmenst, amelyben Elijah Wood beleszeret egy vámpírba, s a rendező nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy hamarosan beleveti magát William Gibson Neurománcának megfilmesítésébe.

Legutóbbi, két génsebész (Adrian Brody és Sarah Polley) szokatlan módszereiről és azok következményeiről szóló filmje, a Hibrid (Splice) két megaproducer, Joel Silver és Guillermo del Toro által felkeltette a Warners Bros. és a Dark Castle figyelmét is. A SCI FI Wire e film kapcsán készített interjút Vincenzo Natalival.

Nothing, A Kocka, Splice – mindegyikben érzelmi csapdában vergődő karakterekkel foglalkozol. Ugyanez a csapda olykor fizikai testet ölt. Lehetséges, hogy a filmjeidet akár színdarabként is működnének?

VN: Nehezemre esik, de a válaszom egyszerű: azért tűnik így, mert nagyon alacsony költségvetésből dolgozom. Mondhatni egy színdarab büdzséjéből. Az alacsony költségvetésű filmek készítése közben nagyon hamar meg kellett tanulnom, hogy miként csökkentsem az egyes tényezők mennyiségét, amelyekket a forgatás során számításba kell vennem. A Splice esetében, ami mellesleg a legdrágább film, amelyen valaha dolgoztam, előre tudtam, hogy csupán igen költséges speciális effektek segítségével leszek képes életre kelteni a Dren nevű lényt.  Így tehát korlátoznom kellett a forgatási helyszínek számát. Azonban el kell ismernem, amennyire megnehezítik a munkát e korlátok, legalább annyira megdobhatják a végeredmény minőségét. Rendezőként így arra kényszerülök, hogy sokkal gazdaságosabb legyek a történetvezetéssel. S őszintén, sokkal kreatívabbnak is kell lennem, mint egy biankó csekkel a zsebemben.

A Splice vígjáték?

VN: Kis részben az is. A Splice sok különböző műfajt, művészi forrást és a személyes élményeimet is ötvözi. Olyan, akár egy hibrid, s ennek csupán egy apróbb komponense a vígjáték.

 Milyen ihletforrás felhasználásával próbáltátok meg előidézni az "uncanny valley-hatást" Dren tervezésekor? [uncanny valley: „riasztó árok”, főként a robotikában használatos kifejezés, azt a jelenséget írja le, amely során a mesterségesen előállított tárgyak, gépek élethű antropomorfizmusa visszatetszést válthat ki az emberi szemlélőkből. Az „árok” a gépek emberi hasonlósága és az emberi reakciók közötti összefüggést reprezentáló grafikonra utal.]

VN: Főként az élővilágból merítettünk. Nem akartam túlságosan elrugaszkodott lenni. Nagyon szerencsésnek tartom magam, amiért ilyen sok kiváló művésszel dolgozhattam. Dan Ouettette-tel New York-ból, Amro Attiaval Toronto-ból, Peter Koniggel Californiából és még sokakkal. Dren így hát több szülő közös gyermeke. Nem hinném, hogy a tervezés során valami konkrét elképzelés lebegett volna a szemeink előtt. Hosszú és igencsak organikus folyamat volt. Azt persze muszáj megemlítenem, hogy a lényt alakító Delphine Chanéac nagyban hozzájárult Dren korai fejlődési fázisainak létrejöttéhez. Lényegében az ő "végső alakjából" próbáltuk visszafelé megkonstruálni Dren korábbi formáit.

Storyboard-tervezőként valószínűleg nem idegen tőled az anatómia. Van valamiféle összefüggés a génsebészet folyamatának megírása és a kreatív tervezési folyamat között? Úgy értem, művészként felhasználtad az anatómiai ismereteid?

VN: Mi tagadás, jó művészi képzésben részesültem… Bár maga az orvosi anatómia mindig is különösen lenyűgözött. Azt mondanám, hogy a nagy képlet röviden kifejezhető azzal az elképzeléssel, hogy ma már eljutottunk arra a pontra, hogy különböző fajok DNS-ét kombináljuk, s ez az ötlet valahol már évezredek óta velünk van. A tudományos közösség „kiméraként” hivatkozik az ilyen típusú eljárásokra, ami utalás a görög mitológia egyik szörnyetegére. Én Drenre mindig úgy tekintettem, mint egy genetikailag létrehozott lényre, ami idővel angyallá alakul át […] Ez volt az alapvető elképzelésem. A lény a chicagói Tom Czarnopys szobrai révén vált igazán élethűvé. Tom igen széleskörű tudással rendelkezik mind az emberi, mind pedig az állati anatómia területén, s azt hiszem ez nagyban hozzájárult  ahhoz, hogy Dren biológiailag logikus teremtményként hasson.

Adrian Brody és Sarah Polley olyan dolgokkal, lényekkel kerülnek kölcsönhatásba, amik a forgatás során fizikailag nem voltak jelen. Később kerültek rá a felvételekre CGI segítségével. Miként instruálod a színészeidet ilyen helyzetben?

VN: Bizonyos kereteken belül használhatóak tárgyak a szemléltetés érdekében. Például a csecsemő Drent gyakran kék bábúval helyettesítettük, amit később eltűntethettünk a felvételekről. Amúgy amikor csak alkalom volt rá, színészt használtunk Dren szerepeltetésére. Így Drent nem csak hogy hatékonyabban tudtuk renderelni a későbbiekben, de úgy éreztem, hogy sokkal jobb előadást hozhatok ki Adrien és Sarah játékából, ha valódi személlyel van kapcsolatuk. És nem pingponglabdákkal teleaggatott, kék kezeslábasban bohóckodó személyről beszélek. S őszintén szólva: Adrien és Sarah annyira jó színészek, hogy e téren a részemről igazából nagyon kevés munkára volt szükség. Remekül alkalmazkodtak. Sarah például nagyon élvezte a bábúval való munkát, egész jól elszórakozott vele.

scifiwire

Bob