Liverpool mélyén, egy sötét, aprócska szobában China Miéville állva beszél kis csoportunkhoz, mi pedig figyelmesen hallgatunk. Elsőre egyáltalán nem hangzik szokatlanul a szituáció, mégis az ott töltött este szavakkal szinte leírhatatlan… Némiképpen furcsának hat, ahogyan szolgálaton kívüli kidobónak is beillő külsejét meghazudtolva, udvarias hangnemben, s gyors észjárással tesz tanúbizonyságot hihetetlenül széles látóköréről – gondolatai Robby-val a Robottal való vacsora ötletéről hirtelen a Will és Grace című sorozat kritikai elemzéséig cikáznak, tintahalakat rajzol, elárulja, hogy mennyire oda van Stanislaw Lemért, s hogy mennyi inspirációt köszönhet az ún. "műfaji előírásoknak", végül még erotikus regények írását is fontolóra veszi…  Ilyen egy közönségtalálkozó Miéville-lel.

Korábban a liverpooli "Írj a falra fesztivál"-on (Writing on the Wall festival) olvasott fel Arthur C. Clarke-díjat nyert regényéből, A város és a városból (The City and The City), a nemrégiben megjelent Krakenből, s Kötél a világ című novellájából (The Rope Is The World) mielőtt válaszolt a közönség kérdéseire (néha egészen úgy hangzott, mintha Cristopher Walken beszélne), illetve bármit dedikált bárkinek, amit az orra alá dugtak. 

Találó hasonlat, mert ahogyan a regénybéli újságírók is szorgalmasan dolgoztak tovább mialatt világuk próbálta megszerezni az irányítást a félelmetes oltmolyok felett, úgy a mi világunk is változóban van, ahogyan politikai rendszerünk egyre kevésbé képes megbirkózni a kisebbségi parlament bizonytalanságaival.

„Valóban, a science-fiction és fantasy olykor határozottan meglepő hasonlóságokat mutathat a hétköznapokkal, habár néhány órája nem volt szerencsém új hírekhez, szóval azóta bármi megtörténhetett. Pár évvel ezelőtt még az egyén félelme jelentette az uralkodó érzületet, de ennek helyét átvette a WTF, egy igazán érdekes bizonytalanság, ami az események hátterében rejlő mozgatórugók megismerésének vágyát is kifejezi.”

A WTF egész jól összefoglalja Miéville legújabb könyve, a Kraken főhősének állandó mentális állapotát.  Billy Harrow a Brit Természettudományi Múzeum kurátora ezt érzi, amikor a múzeum fő szenzációját, egy óriástintahalat, rejtélyes körülmények között, lehetetlennek tűnő módon ellopnak a tartállyal együtt amiben tartották. Ettől kezdve Billy egyre mélyebbre merül a mágikus szektáktól, élő tetoválásoktól és rémisztő bérgyilkosoktól tobzódó London alvilágában.

„Olykor úgy tűnik, hogy csak abban az esetben indokolt szörnyek szerepeltetése, ha valami mélyebb értelem kapcsolódik az alakjukhoz, de én úgy gondolom, hogy önmagukban is szórakoztatóak lehetnek. Gyerekként állandóan robotokat és tintahalakat rajzoltam, szimplán azért mert imádtam őket, s ma is így érzek. A fantasy és a science fiction ugyanúgy lehet prózai, mint allegórikus, semmi baj nincs azzal, ha egy szörnyeteget, esetemben egy óriás tintahalat azért szeretünk ami, miközben keressük mögötte a metaforát.”

„Nem érdekel” - válaszolta. „Úgy értem, szeretem a tudomány egyes aspektusait, de a sztori teljes paradigmáját tudományos pontossággal megszerkeszteni, nos: szívás. Igazság szerint ámulatba ejt, hogy a műfaj 100 éve után még mindig ott tartunk, hogy a science-fiction valószerűségéről kell üres vitát folytatnunk. A Jules Verne és H. G. Wells közötti vita közismert, s írásaikban mindketten foglalkoztak a Holdra történő utazások lehetőségeivel. Verne rengeteg időt szentelt az utazás ballisztikájának megértésével, s a kor viszonylataihoz mérten rendkívül precíz munkát végzett.  Wells azonban előállt az antigravitációs anyagból készült űrhajók ötletével, ami miatt Verne éktelen haragra gerjedt, mondván az „nem lehet igaz”. Manapság mégis inkább Wells történeteire emlékezünk, mivel ő sokkal nagyobb hangsúlyt helyezett a narratívára és motívumaira. Wells egyszer úgy fogalmazott, hogy tudományos kalandregényeket ír és ez segíti abban, hogy megzabolázza a lehetetlen. Ez a megzabolázás a kulcs, s nem számít, hogy amiről írunk valódi-e vagy sem. Hány filmbéli laboratóriumot láttunk elektromosságtól szikrázó ezüst golyókkal. Mire szolgál? Senkit sem érdekel – egyszerűen királyul néz ki!”

Ha még most sem tűnt volna fel, Miéville szilárd meggyőződésű, s rendkívül szenvedélyes ember, akinek tudás- és életszomja kielégíthetetlen. Azon tanakodtam, hogyan marad ideje írásra a beszélgetés során feltáruló számtalan érdeklődése mellett, legyen szó politikáról, régi horror-regények összehasonlításáról Lovecrafttól, vagy a kortárs irodalomhoz való felzárkózásról – név szerint Nick Mamatast és Helen Oyeyemit ajánlotta a hallgatóságnak.   

„Egyáltalán nem arról van szó, hogy ráuntam volna Bas-Lag világára, s tényleg könnyedén visszatérhetnék, azonban a történetemnek önálló íve van, ami számomra sokat jelent. Ezt nem szeretném aláásni, így úgy érvelnék, hogy csupán akkor folytatnám a ciklust, amennyiben a történetemnek feltétlenül ebben a világban kell játszódnia. Mindannyian ismerünk túljáratott franchise-okat, amikből végül éppen azt sikerült kiölni, amihez a rajongók a leginkább ragaszkodtak. Ezt elkerülendő, szeretném egy kicsit szüneteltetni a ciklust, habár hosszú távú terveim vannak a sorozattal.” – tette hozzá éppen kellő mértékű titokzatossággal. 

„Igazán szeretnék képregényeknek írni a jövőben, tévésorozatokhoz, mozifilmekhez már kevésbé írnék. Nem az én világom, rengeteget kell dolgozni, amiből nem is biztos, hogy végül minden megvalósul, s ez számomra rendkívül lehangoló lenne.”