Kij Johnsont többszöri jelölés után tavaly végre elnyerte a Nebula-díjat az Árboc (elolvasható a Galaktika Magazin 244-es számában) című, sokak számára megbotránkoztató, ám még többek szerint zseniális novellájáért. Nemrégiben John Ottinger egy hosszúra nyúló interjút készített a tehetséges írónővel, aminek fordítását alant olvashatják el az érdeklődők.

Indulásképpen muszáj megkérdeznem: mi a története az egyedülálló keresztnevednek?

A szüleimtől kaptam ezt a becenevet még születésemkor a monogramom alapján. Soha nem hívtak másképpen, kivéve amikor édesanyám mérges volt rám. Nem, nem fogom elárulni a régen használt második keresztnevem.

A Nebula-díjra jelölt Az árboc című történeted zavarba ejtő és explicit szexuális jeleneteket tartalmaz. Szerinted mi választja el a történet szempontjából nélkülözhetetlen szexuális jellegű leírásokat, s az indokolatlan, csupán a szerző fantáziájának kielégítését szolgáló  erotikus jeleneteket?

Amennyiben a szex és erőszak inherens a történettel és a szereplőkkel, vagy ha túlmutat önmagán, akkor nem indokolatlan. Hogy ezt az említett karakterek, az emberi természet, vagy a saját élményeim alapján tapasztalom? Fogós kérdés.

Számomra sokat számít a történet léptéke és természete. Agyonrúgnának-e egy kölyökkutyát a szereplőim? Valószínűleg nem. Részt vennének-e egy erotikus együttlétben, aminek leírása több oldalt igényel? Elég valószínű. A Kicune című munkámban is vannak erotikus jelenetek, ám az a regény a sóvárgásról és a szívről szól; s az inspirációról, amit a Heian-korabéli Japán jelent számomra – mindkettő tele van a szexre való utalásokkal. Beszélhettem volna a szexről egy-két semleges mondatban is, de így sokkal kevesebb tudható meg a karakterekről, s nem lett volna hű a felhasznált műhöz.

Pornográfia, erotika, horror- és zombifilmek is léteznek, pont az erőszak és/vagy szex miatt. Itt sem indokolatlan a téma, mivel nélküle az ilyen műfajok meg sem születhetnének, bár többen érvelhetnének úgy, hogy az ilyen történetek teljességgel fölöslegesek, mivel az erőszakon és szexen kívül nem képesek többet nyújtani. Én viszont a szórakozás mellett vagyok, teljesen mindegy, hogy az milyen formában ölt testet  és nyújt kikapcsolódást mások számára. Kivéve a kölyökkutyát rugdosását, az tényleg helytelen.

Milyen volt az Árboc fogadtatása az olvasók körében?

Sokféle. Mindenkit zavarba ejtett, ami jó, hiszen ez volt a cél. Én is zavarban voltam – nem volt könnyű végigolvasni az egész történetet miközben javítgatni próbáltam. Valószínűleg sokan utálják is, mivel nem tartják többnek kivételesen kellemetlen pornográfiánál. Más olvasók viszont rengeteg dolgot vélnek felfedezni benne: a nemi szerepek kihívásait; szemiotikát, a Stockholm-szindrómát, a kapcsolati dinamikák felfedezését; az emberiség definícióját. Szerintem tök jó, ha az emberek valami olyasmit ragadnak meg, amit szándékosan rejtettem el, s az is, ha valami olyasmit találnak, ami még nekem sem volt világos a történet megírásakor.

Nagy változás ez a „26 majom, na meg a pokol” óta, ugye? (a novella olvasható a Galaktika Magazin 232-es számában)

Mi az hogy! Ami persze felveti a kérdést, hogy miként érdemes belevágni egy történetbe. Mivel a munkafolyamat is sokféle lehet, ezért néha úgy gondolom, hogy érdemes konkrét célt kitűzni magunk elé az írás megkezdése előtt, máskor már korántsem ilyen magától értetődő a dolog. Végezzünk kutatásokat először, vagy hagyjuk az ötletet  szabadon kibontakozni, vagy valami más módon csaljuk elő az ihletet?

Nálam egy történet megírása egy hanggal és egy témával kezdődik, ami talán sokak számára éppen fordítva jelentkezik. Imádom, ahogy az emberek ennyire sokféle módon fejezhetik ki magukat prózában – csak vegyük Jack Kerouac Dharma Hobókját, Mary Kingsley Nyugat-Afrikai utazásait, vagy a fiktív Cleone Knox Egy divatos lány napló 1764-1765 ( The Diary of a Young Lady of Fashion 1764-1765) című művét – s tűnődni kezdek, vajon milyen lehet a világ azok számára, akiknek ennyire különböző a látásmódjuk. Ugyanis az a helyzet, hogy a bennem búgó hang mielőtt történetté válna, egy olyan karakterhez vezet el, aki nem Kerouac, Kingsley vagy Knox, s a stílusukban sem osztozom.
Előfordul, hogy egy olyan hang iránt kezdek el érdeklődni, aminek semmi köze sincs egy konkrét íróhoz, hanem egy kérdés vonz, amire választ szeretnék kapni. Az Árboc esetében a kérdés a következő volt: mennyire mezteleníthetem le a prózát? S milyen jellegű történetet igényel a válasz?

A téma kapcsán: állandóan töröm a fejem valamin, próbálom megérteni. a világot magam körül A történeteimet valahol arra használom, hogy túljussak a nehezebb részeken. Az Árboccal számtalan gondolatot próbáltam megemészteni, de a düh volt a legfontosabb alap.

A karaktereim eleinte gyakran szervesen fejlődnek ki önmagukból, amennyiben a „gondolkodó forgatókönyvem” valóban nehéz.

Milyen témákat szeretsz a munkád során felfedezni, s miért?

Nagyon sokat gondolkodom az idegen intelligenciák természetén (különösen az állati értelmen), a kommunikáción, s az ember definíciójáról. S azon, hogy mi a határ az én és a másik között. Megérthetem-e mások érzéseit? Mi van egy állatéival? Mi van egy földönkívüliével? Megérthetem-e egyáltalán önmagam?

Miért rágódsz ennyit az állati értelmen?

Az állatok velünk élő idegenek.

Egyaránt írtál regényeket és novellákat. Mik az előnyei és hátrányai a rövid és hosszú formátumú irodalmi műveknek?

Amikor a diákjaimnak nyári tanfolyamokat tartok, gyakran tanácsolom nekik, hogy kezdetben próbálkozzanak rövid történetekkel, mivel így sokkal gyorsabban ejthetnek hibákat, amikből tanulhatnak. Ugyanabban az évben, amit esetleg egy reménytelenül gyenge vagy közhelyes történettel bíró regény megírásával pocsékolnának, egy rakás novellát írhatnak, sokkal többféle karaktert, tónust és történeti elemet próbálhatnak ki, s lassacskán maguktól is rájöhetnek, hogy mi működhet és mi nem. Egy született író számára nyilván nehezebb rövid formátumú művek mélyére ásni, de így is jó leckét jelenthet a figyelem összpontosításának elsajátításához.

Jelenleg én is a korábbiakhoz képest másféle formák felé irányítom a figyelmem, s talán nem véletlen, hogy az elmúlt évben megjelent írásaim közül mindegyik kevesebb, mint 3000 szóból állt.

A költészettel is hasonló a helyzet. Mi vonz a versírásban, s hogyan bátorítanád a fiatalabb, küszködő költőket?

Erre a kérdésre talán jobb lenne, ha nálam tapasztaltabb, tehetségesebb költők válaszolnának, például Mary Turzillo. Nem vagyok abban a pozícióban, hogy kezdőket bátorítsak, mivel még én is csupán a zsengéimmel szöszmötölök, s a költészetet mozgató legvázlatosabb ötletekkel tudok csak mit kezdeni. Számos haikut, haibunt, s waka-t írtam, mielőtt eljutottam volna a Kicunéig, s még akkor sem voltam biztos benne, hogy mivel is dolgozok valójában. Azóta írtam még pár számomra kedves apróságot (lásd a honlapom), de nem tudom, hogy másoknak is tetszenek-e.

- az interjú hamarosan folytatódik

bob