A kozmikus húrok elméleti hibavonalak az univerzum szövetén, az űr különböző régióit összekötő hibás kapcsolatok, amelyek pár pillanattal az Ősrobbanás után jöttek létre. Ám talán nem is annyira elméletiek - távoli kvazárok ugyanis magukon viselik e húrok nyomait.
A fekete lyukak egész ésszerűnek tűnnek a kozmikus húrok koncepciójához képest. Ezek a húrok (amiknek ez esetben nincs köze az elméleti fizika húrelméletéhez) egydimenziós objektumok, ami azt jelenti, hogy van hosszúságuk, ám nem rendelkeznek sem magassággal, sem pedig szélességgel. Az univerzum szövetének e szakadásai valójában az Ősrobbanás utáni lehülés melléktermékei. A legegyszerűbben talán úgy képzelhetjük el őket, mint egy fagyott tavon kialakuló repedések kozmikus megfelelőit.
Természetesen még így sem vagyunk képesek megragadni az egydimenziós mivoltukból adódó furcsaságukat. Mivel nincs szélességük, sem pedig magasságuk, ezért felfoghatatlanul vékonyak, "átmérőjükhöz" képest még egy foton is irtózatosan "testesnek" tűnne. Mindemellett hihetetlen sűrűek is, egy mérföldnyi hosszúságú húr messze meghaladná a Föld tömegét. Valószínűleg az univerzummal párhuzamosan tágultak, míg végül a teljes világegyetemet átszelték egy többé-kevésbé egyenes vonalban, vagy amíg a galaxisunknál ezerszer nagyobb méretű gyűrűket formáltak (hasonló elven működött Robert Charles Wilson regényében bemutatott bolygóközi kommunikációs csatorna).
Habár még nem sikerült közvetlenül megfigyelni őket, a Buffaloi Egyetem kutatói azt állítják, hogy közvetett bizonyítékokat találtak a létezésükre. A látható univerzum legtávolabbi sarkaiban 355 rendkívül fényes, középpontjukban szupermasszív fekete lyukakkal rendelkező galaxist, úgynevezett kvazárt vizsgáltak meg. Valamennyi kvazár nagy energiájú gázokat bocsát ki egy bizonyos pontba, s alapos megfigyeléssel megállapítható, hogy pontosan milyen irányba történik a kibocsátás.
A vizsgált kvazárok közül 183 óriási gyűrűpárokat alkotva sorakozik, ami arra utal, hogy két körkörös struktúra is létezik - avagy létezett - amely befolyásolja az emissziójuk irányát. Ilyen kiterjedt struktúrát viszont csak a kozmikus húrok alkothatnak, ami így lenyűgöző, bár közvetett bizonyítékul szolgál a jelenlétükre. Amennyiben elfogadjuk a kozmikus húrok létezését nagyban hozzájárulhatnak a legkorábbi galaxisok kialakulásával kapcsolatos ismereteinkhez.
A bizonyíték azonban nem perdöntő, néhány tudós, köztük az arizonai Tanmay Vachaspati is kételkedik abban, hogy az Ősrobbanás után pár nanoszekundummal kialakuló kozmikus húrok elég ideig fennmaradhattak volna ahhoz, hogy bármiféleképpen is befolyásolják a későbbi formálódó kvazárokat. Az új hipotézis azonban ellenőrizhető jóslatokat biztosít e húrok létezésének további kutatásához, s ezek a kvazárgyűrűk talán ugyanolyan jelentőségűek a kozmikus gyűrűk kapcsán, mint amilyennek a Cygnus X-1 bizonyult a fekete lyukak kutatása során.
Utolsó kommentek