A nagyobb űrügynökségek nyilvános tervei alapján az első emberi felfedezőket szállító Mars-misszió leghamarabb 25 év múlva veheti kezdetét. Ám egy csak oda tervezett utazás ennél jóval hamarabb is valóra válhat, s talán éppen ez adná meg a kezdő lökést a nagyobb felfedezések számára.

Az ötlet már számos alkalommal felvetődött az utóbbi egy néhány évben, most éppen a Washington állambéli Dirk Schulze-Makuch és az arizonai Paul Davies vették szemügyre a kérdést egy közös tanulmányban. Felvetéseik több ízben is a sci-fi határát súrolják - már a publikáció címe is finoman utal a legendás Stark Trek bevezető soraira ("To boldly go"). Úgy vélik, hogy a Mars meghódításához szükséges technológia már a közeljövőben elérhetővé válik, mi több, már most is elérhető, s szerintük nincs a mainál alkalmasabb időpont a küldetés előkészítéséhez.

Javaslatuk szerint két egy időben indított kétszemélyes űrhajó hat hónap alatt tenné meg a Marshoz vezető utat, s a letelepedéshez szükséges ellátmányokat, s a gyarmatosító személyzet többi tagját további űrhajók segítségével juttatnák el a Vörös Bolygóra. Az asztronauták annak tudatában indulnának útnak, hogy nagy valószínűséggel soha többé nem léphetnek szülőbolygójukra. Schulze-Makuch és Davies az Újvilágba érkező első európai telepesek élményeihez hasonlította a Mars-küldetésre vállalkozó asztronauták várható megpróbáltatásait, akik közül szintén kevesen láthatták ismét korábbi otthonukat.

Figyelmeztetnek, hogy nem lehetnek illúzióink: a kiválasztottak elsősorban zarándokok, s nem feltétlenül tudósok lesznek. A cikk szerzői rendkívül határozottan érvelnek a Mars kolonizációnak szükségessége mellett, mivel mindketten úgy vélik, hogy egy globális földi katasztrófa esetén kizárólag egy attól minden tekintetben független közösség, egy idegen bolygón létesített kolónia biztosíthatja az emberi faj fennmaradását.

A publikáció némileg specifikusabb részei még ennél is közelebb állnak a sci-fi irodalomban található elgondolásokhoz. A Mars-kolónia helye egy nagy jégbarlang közelében lenne, amely egyszerre nyújtana védelmet a káros sugarak ellen, amiktől a Mars ritka atmoszférája és gyenge mágneses mezeje nem nyújt elég védelmet, s bőségesen kielégítené a gyarmatosítók víz és oxigén szükségleteit is. A tanulmány szerzői azt javasolják, hogy a gyarmatosítók első hulláma idősebb, úgy 60 év körüli emberekből álljon. A kolónia kezdeti munkálatai során elkerülhetetlen radioaktív sugárzás életet megrövidítő, s a szaporítószerveket károsító hatásai ugyanis kevésbé kártékonyak az idősebb szervezet számára. Mindez persze felveti a kérdést, hogy ilyen akadályok mellett mégis hogyan hozható létre, s tartható fenn egy generációról-generációra öröklődő kolónia. 

A terv legfurcsább eleme mégis a finanszírozás. A szerzők tisztában vannak vele, hogy a NASA nem vállalná a projektet az űrhajósokat veszélyeztető kockázatok tömkelege miatt, így Schulze-Makuch nem állt szándékában áltatni a nagyérdeműt, s előállt a farbával.

"Leginkább egy excentrikus milliárdosra van szükségünk. Nyilvánvalóan élnek olyan emberek manapság, akik rendelkeznek a terv megvalósításához szükséges anyagi javakkal."

Schulze-Makuch és Davies terve számtalan kérdést vet fel. Először is, egy pillanatra tegyük félre a gyarmatosítók fizikai biztonságával kapcsolatos aggályokat:egyáltalán képesek lesznek-e kezelni olyan mértékű elszigeteltséget, amit előttünk talán senki ember fia nem tapasztalt még. A szerzők úgy vélik, hogy gondos pszichológiai szűrés és kiképzés segítségével valamennyire orvosolható lehet eme probléma, ráadásul a Földdel fenntartott folyamatos kommunikáció is enyhíthet az elszigeteltség érzésén (bár az egyes üzenetek két bolygó közötti hatperces utazási sebessége ezt eléggé meg fogja nehezíteni). A telepesek kommunikációs helyzetének szemléltetésére az Antarktisz első felfedezőit hozták fel példaként, akik amúgy is remek kiindulási modellt szolgáltathatnak a Mars leendő felfedezőinek. 

Többen felvetették, hogy talán kibernetikus beültetésekkel feljavított, a sugárzásnak ellenálló, s a szűkös körülményeket elviselni képes embereket kellene küldenünk "egyszerű" asztronauták helyett az ilyen távoli bolygókra szánt küldetésekre, ám ez sokak számára komoly etikai dilemmákat vethet fel. A témával egyébként Frederik Pohl foglalkozott rendkívüli mélységben Man Plus című regényében). Schulze-Makuch és Davies tanulmányukban ugyan nem tértek ki a kiborg-kérdésre, ám amennyiben a későbbiekben rendelkezésre áll a technológia, mindenképpen érdemes lesz fontolóra vennünk, hogy mennyiben könnyítené meg a kolonizációt. 

Ennél némileg filozofikusabb dilemmát jelent a kolonizáció Marsra gyakorolt hatása. Bár elég valószínűtlen, hogy rövid időn belül számottevően meg tudnánk változtatni a Mars körülményeit, mégis el kell döntenünk, hogy az emberiségnek jogában áll-e akárcsak a legkisebb mértékben is beleavatkoznia más bolygók "életébe", legyen az bármilyen kietlen és sivár. Kim Stanley Robinson Nebula-díjas regényében, a Vörös Marsban a telepesek között komoly vita bontakozik ki e kérdés körül: az egyik fél már eleve megkezdettnek tekinti a kolonizációs folyamatot, s kiáll annak folytatása mellett, míg a másik fél tagjai úgy vélik, hogy az emberiség nem sajátíthat ki más bolygókat saját kénye-kedve szerint, s mindenáron meg akarják állítani a további terraformálást.

Schulze-Makuch és Davies ötleteire sem a NASA, sem pedig az Apollo-program űrhajósai nem reagáltak valami pozitívan. Ed Mitchell, az Apollo 14 egyik asztronautája úgy véli, hogy az emberiség még nem áll készen ilyen léptékű küldetésekre, míg a NASA szóvivője, Michael Braukus határozottan kitart amellett, hogy a missziók résztvevőit maradéktalanul vissza kell juttatni a Földre. 

Bár a terv megvalósulása egyelőre nem sok remény mutatkozik, egy nap azért talán felbukkan a várva várt milliárdos. Bármily hihetetlennek tűnik, alapvetően bárki alapíthat független űrügynökséget, amit a saját szabályai szerint irányít.

 Journal of Cosmology

Segíts Te is: magyar Pulit a Holdra és legyél tagja a Kis Lépés Klub-nak.