Más világok és bolygók meghódítása. Melyik az az SF író (vagy olvasó), akit ez a gondolat nem hoz lázba? Természetesen, akármennyire is kívánatos és csábító is egy ilyen elképzelés, nem csak komolyan lehet közelíteni a kérdéshez. Robert Charles Wilson Pörgése, vagy Kim Stanley Robinson Mars-trilógiája nem az egyedüli adható válasz a hogyanra. Nem mindenkinek adatik meg a technológia és a kellő évmilliók. Ezzel pedig Frederik Pohl is tisztában volt, amikor saját cselekvéstervét felállította a Mars kolonizálása kapcsán.

"Egy bolygó átformálása nagyon hosszú idő: több tízezer év, ha nem több százezer, és az emberek többsége nem szeretne ennyit várni. Úgyhogy ha be akarjuk lakni a Marsot, akkor más módot kell találnunk. Hagyjuk azt a bolygót, ahogy van, változtassuk az emberi testet olyanná, amilyenben élhetünk ott. A változtatásoknak igazán drasztikusnak kell lenniük, de azt hiszem, nem lehetetlenek. És elég csak száz évet várnunk százezer helyett.

Csináljuk ezt:

Elektronikus szemek: A Mars hideg, az átlaghőmérséklete -24 celsius fok körüli. Az emberi szemek, tekintve, hogy vízből vannak, megfagynának. Csak csillagfény van éjjel, úgyhogy fotosokszorozó és infravörös fajtákat rendeljünk.

Mesterséges tüdők: Nem fogunk tudni elég mélyet lélegezni ahhoz, hogy a marsi levegővel megtöltsük a tüdőnket. Az a levegő különben se túl egészséges – szinte alig van benne oxigén, de szén-dioxid bőven, egy atomtörő oxigén generátor számára jó alapanyag.

Plasztik bőr: Hogy kizárjuk a Nap veszélyes sugárzását és benn tartsuk létfontosságú szerveinket magunkban a marsi majdnem-vákuum körülményei közt, olyan erősnek kell lennie, mint a Naugahyde-nak. Rendezzük be hő- és nyomásérzékelő szenzorokkal, amiket egyből ahhoz kell hozzákötni, ami ezek után még megvan az idegrendszerünkből, hogy észrevegyük, hogy mondjuk egy szikla ráesett és széttörte a bokánkat.

Denevérszárnyak: De nem repüléshez. Ezek napelem-panelek lesznek, amik a korábban felsorolt felszereléseket fogják áram alatt tartani. Ha a Nap nem ad elég energiát, akkor Mars-stacionárius orbitális pályára állíthatnánk egy atomerőművet és lesugározhatnánk mindazt az elektromos energiát, amit csak megkívánunk. Mikrohullámokként."

Frederik Pohl, 2004, wired.com