Minden olvasónál elérkezik egyszer csak a pillanat, amikor a regény, amit éppen olvas, annyira ámulatba ejti, hogy gondolkozni kezd: hogyan volt képes az író ezt a lenyűgöző alkotást létrehozni? Milyen módszert használt a "varázslathoz", ha ugyan egyáltalán használt akármilyet? Ezek a trükkök és metódusok annyira izgatják az olvasók és rajongók fantáziáját, hogy az íróknak előbb-utóbb be kell számolni a saját írási szokásaikról vagy egy-egy regényük keletkezésének történetéről. Egy olyan SF mérföldkő esetében, mint amilyen Frederik Pohl Átjárója, a Hícsí-saga sorozatindító kötete, különösen érdekes lehet mindez.

„Rengeteg időt eltöltök azzal, hogy elolvasom, amit hozzászóltok a blog-bejegyzéseimhez, és azt kell mondanom, le vagyok nyűgözve, milyen okos és boldogító egy csapat vagytok. (Persze attól függetlenül, hogy ez igaz vagy sem, valami hasonlót biztosan mondanék, de jelen esetben pont igaz.) Így amikor valamelyikőtök azt mondja, hogy van valami, amiről szeretné, ha írnék, és megtalálom a módját, megpróbálok engedelmeskedni. Egyikőtök, például, nem rég megkért, hogy írjam le, milyen gondolati folyamatok vezettek engem az Átjáró című regényem megírásához. Örömteli ez a kérdés, és nem csak azért, mert különösen szeretem ezt a könyvet, hanem mert tudok is rá válaszolni.

A folyamat, ami az Átjáróhoz vezetett egy tudós (már nem emlékszem, melyikük) egy kijelentésével kezdődött, amikor azt próbálta megmagyarázni, hogy ha vannak másik technológiailag fejlett civilizációk a világegyetemben (ahogy sokan szeretnénk hinni), miért nem ugrott be egyik sem látogatóba hozzánk. Ez egyszerűen azért lehet, mondta ez a tudós, mert „korábban kezdték”, mint mi. Azaz, az élet az ő bolygójukon több ezer, akár több millió évvel a földi előtt jelent meg, és ezért a domináns fajuk sokkal előbb elérte az űrjáró kort, mint mi. (Azután meg, ki tudja? Talán kiirtották önmagukat, aminek a megtételére nekünk is jó lehetőségünk van még. Vagy csak elvesztették az érdeklődésüket. Vagy, ahogy már mondtam, ki tudja?)

Ebben az esetben, lehet, hogy több tucatszor meglátogatták a Földet, de mivel nem találtak saját érdeklődési köreikhez közelebb álló lényeket, mint az australopithecusok (vagy akár a trilobitákat, vagy valamiféle amőbát), elment a kedvük az egésztől, és elmentek. És így az egyetlen mód, hogy megtudjuk, hogy léteztek, az lenne, ha a régészeink számára itt hagyták volna valami tulajdonukat, amit meg is találnánk.

Ez egy olyan terület, amiről úgy véltem, jó lesz egy science fiction történethez, tehát elkezdtem vele próbálkozni.

Egy sor írónak nagyobb a rend az elméjében, mint az enyémben. Ezek a tisztább lelkek elsőként lejegyeznek egy összefoglalást arról, hogy mi is lesz az a könyv, végig a történeten egész a konklúzióig, mielőtt akár egy sort is írnának a tulajdonképpeni szöveghez. Ez a hozzáállás az írás hogyanjához teljességgel idegen az én természetem számára. Ehelyett, ha támad valamilyen általános ötletem, egyszerűen írni kezdek, mindent menet közben alkotok meg. Az írás így egy felfedezési folyamat nekem. Ahogy írok, egyre többet és többet fedezek fel az eredeti ötlet következményeiből, és ennek megfelelően formálom a történetet.

Általában ez egy igen eredményes folyamat. Ritkán kell visszamennem és kihúzni részeket, mivel nem vezetnek sehova. De abban az esetben, amiből végül előállt az Átjáró, több hibás indításom is volt. Végül írtam egy novellát, A Vénusz kalmárait. Ebben volt egy feltételezés, miszerint idegenek nagyon régen valóban meglátogatták a mi naprendszerünket, de elég kevés figyelmet szenteltek a Földnek olyan okokból, amikre következtetni se tudunk, talán mert szándékoltan nem akartak beavatkozni a primitív emberi földiek evolúciójába, és így inkább a Vénusz bolygónak szenteltek figyelmet. És mivel a Vénusz felszíni körülményei halálosan forróak és ellenségesek, hatalmas alagutakat vájtak, amikben élhető hőmérsékletet és lélegzésre alkalmas levegőt tartottak fenn, s amikben a tudósaik kolóniákba települve tanulmányozták a bolygót, ahogy mi emberek is csináljuk az Antarktiszon.

Aztán, sokkal később ez után az idegenek elmentek és az emberi faj addig a pontig fejlődött, amikor az űrutazás már elég jó ahhoz, hogy (gazdag) turisták meglátogathassák a bolygót, ahol a földönkívüli alagutakban talált relikviák közül vásárolgathatnak. Az alagutakat kisöpörték a földönkívüliek a távozásukkor, de nem voltak elég figyelmesek ahhoz, hogy minden kis tárgyat is elvigyenek. (A „szemét” egyes részei, amiket hátrahagytak, technológiailag fejlettek és nagyon értékesek voltak felfedezőik számára.)

Módfelett elégedett voltam a novellával. De nem tudtam kiverni a fejemből ezeket az idegeneket.

Tehát jó egy évvel később visszamentem ehhez a festővászonhoz és elkezdtem Robinette Broadhead történetének írását, aki meglátogatja az aszteroidát, ahol az idegenek leparkolták a ráadás űrhajóikat, és arra használja őket, hogy távoli csillagrendszereket fedez fel.

De jó időt gondolkoztam azon, hogy jó lenne egy regény olvasóinak, ha az író valami módon láttathatná velük mindazt, ami érdekes a regény hátterében. Nem csak azt, amiről az író hiszi, hogy ide tartozó. És így kezdtem a könyvet feldobó „széljegyzeteket” írogatni.

Közben akkortájt rengeteget utaztam, repülőkön és hotelszobákban dolgoztam a könyvön. (Egyes ilyen mellékjeleneteknek van is egy finom kanadai mellékíze. Ez azért van, mert a Canadian Broadcasting Corporation meghívott Torontóba, hogy adjak egy kommentárt az amerikai U.S.Apollo és a szovjet Szojuz űrrepülők közelgő orbitális találkozója kapcsán, és így egy jó hetet ott laktam.)

Aztán, alapjában véve az írás megvolt, összeraktam a részeket, és átolvastam.

Nagyon elégedett voltam a legnagyobb részével, de a rövidke utolsó fejezet nem mozgatott meg. Úgyhogy újraírtam. És megint újraírtam.

Aztán megint újraírtam. És ezt addig csináltam, amíg már nem tudtam messzebb menni, mindig jobb és jobb szövegeket adva kedvenc karakteremnek, a számítógép pszichoanalitikusnak, Sigfrid von Idegnek.

És amikor ez is megvolt, Átjáró címmel kiadásra került.”

Frederik Pohl eredeti angol bejegyzése ITT olvasható.

/fordította Holló-Vaskó Péter/