Neal Stephenson, a kiváló regény- és esszéíró tollából született ez a cikk a Future Tense jóvoltából, amely az Arizonai Állami Egyetem, az Új Amerika Alapítvány és a Slate összefogása. A Snow Crash és a Gyémántkor című regények világhírű szerzője tudományos igényességgel, alapos ismeretek birtokában írt lebilincselő cikkét terjedelme miatt részletekben közöljük. A második rész ITT TALÁLHATÓ.
A múltra való támaszkodás és a berögződések kettősére kiváló példákat lehet találni, mégis az egyik legjobb példa az a dolog, amivel dolgokat hajigálunk ki az űrbe. A rakéta nem tegnapi találmány: Kína is már vagy ezer éve használja. De az 1930-as évekig a rakéták kicsik, kísérleti jellegűek és hibára hajlamosak maradtak.
Persze azt nem lehet megmondani, mivé fejlődtek (vagy nem fejlődtek) volna a rakéták, ha az 1940-es években a technikailag legkifinomultabb és fejlettebb nemzet nem állt volna egy őrült diktátor irányítása alatt, aki kitalálta, hogy minden szellemi és anyagi ráfordítást megérnek az addig elképzelhetetlen méretű rakéták.
E projekt végeredménye, a V-2 katonai szempontból határozottan haszontalannak minősült, olyan értelemben, hogy ha Messerschmittek vagy U-bootok készültek volna helyettük, sokkal többet ért volna a munka. Ennek megfelelően a győztes nemzetek egy ideig nem is nagyon foglalkoztak velük, csak akkor történt valami más, még hihetetlenebb és bizarrabb esemény mint egy népirtó őrült abszolút irányításba kerülése egy nemzet élén. Ez pedig az atomfegyverek gyors és előre nem látott kifejlesztése volt Új-Mexikóban.
Az atombombákról kiderült, hogy drágák, mocskosak, ellentmondásosak és nehezen bevethetők (időnként nehéz volt elég nagy célpontokat találni, amikre megérteni rádobni őket). Lehet, hogy nem is nagyon foglalkoztak volna velük a későbbiekben, ha nem lett volna egy másik győztes nemzet, a Szovjetunió, szintén egy diktátor keze alatt, aki egy az egyben olyan megvetendő, mint a V-2 csináló, csak talán kevésbé őrült - és aki ragaszkodott hozzá, hogy az ő nemzetének is legyen atombombája. Sőt, ami tetézte ezt: a körülmények adottak voltak, hogy a Szovjetunió megalkossa magának a fegyvert a nagyon közeli jövőben, és teljes titokban. Az USA megtippelni sem tudta, mit csinálnak a szovjetek, és a tétek nagysága miatt kénytelenek voltak a legijesztőbb alternatívákra gondolni. A nukleáris hadviselés (elrettentés) logikája a hidrogénbomba kifejlesztésére kényszerítette őket.
A rakétákat és a hidrogénbombákat Isten is egymásnak teremtette. Az 50-es és 60-as évek rakétái nagyon drágák és iszonyúan pontatlanok voltak, csak arra voltak katonai szempontból jók, hogy felfoghatatlanul nagy pusztító erőt lökjenek velük sűrűn lakott városok körülbelüli irányába.
Emellett, mivel olyan elsöprő pusztító erejük volt azoknak a bombáknak (hogy még repülőről is csak nagyon nehezen tudták ledobni a személyzet pusztulása nélkül), és az első csapás következményei olyan súlyosak, hogy a legjobb módszer azok célba juttatására az interkontinentális ballisztikus rakéta volt, amit bevédett, föld alatti bázisokról lehetett kilőni, szemben a védtelen felszállópályákkal.
Hatalmas, nemzetmegnyomorító mértékű kiadásokat hoztak az ilyen rakéták kifejlesztésére. A Dark Sun-ban Richard Rhodes úgy becsüli a nukleáris és rakétafejlesztő programok árát, hogy az USA és a Szovjetunió egyenként 4.000.000.000.000 dollárt költött rájuk.
Mivel ezek az országok iszonyú messze vannak egymástól, a rakétáknak elég nagynak kellett lenniük ahhoz, hogy a Föld felén átlendítsék a szállítmányukat - ami már majdnem olyan, mintha orbitális pályára akarnának állni.
A nukleáris hadviselés elgondolhatatlan pusztító ereje a két szuperhatalmat arra kényszerítette, hogy más területeken mérjék össze erejüket - például az űrkutatásban. Az asztronauták hősök lettek, megölni őket tabu. A vezérlő mentalitás szerint pedig: „a hiba nem lehetőség, az ár nem lényeg”.
/folytatása következik!/
Utolsó kommentek