Gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki meglehetősen bizonytalanul tekint az újkori vámpírhistóriákra. Az Alkonyat-hullám újradefiniálta és saját képére formálta a műfajt, ami romantikáját vesztetten, csapzottan haldoklik egy sarokban. Ott tartunk, hogy a Penge-trilógiára is nosztalgiával emlékszünk vissza, és visszasírjuk a '90-es éveket, amikor másodvirágzását élte a műfaj. Aztán - amikor a legnagyobb szükség van rá - rábukkanok egy különc alkotásra. Nincsenek benne tinik, és nem nagyon lehet blockbusternek nevezni sem. Ezt meg kell nézni.

Sokat változott Bram Stoker óta a Drakula-mítosz. Hová tűnt a fényérzékenység, a kereszt-és fokhagymafóbia, a fekete köpeny? Nosferatu és a Universal horror-korszak fémjelezte '20-as, '30-as évtized mára szinte teljesen eltűnt.

De gyorsan térjünk vissza a címbéli filmhez. Egy rendhagyó vámpírfilm mindig érdekes lehet, főleg, ha hozzátesszük, hogy ez a kisebb Scott játékfilmes debütálása (Tony ugyanis a sci-fi berkekben félistenként tisztelt Ridley tesója). Ez a film azonban nyomokban sem tartalmaz még Top Gun-t.

A Whitley Strieber regényéből készült adaptáció azoknak fog tetszeni, akik nem idegenkednek Nicholas Roeg filmjei előtt, ugyanis utóbbi hatása egyértelmű. A párhuzamos montázsok és a csúsztatott idősíkok, a flashback-ek gyakori használata megidézi a '70-es évek egyik legnagyobb meg nem értett zsenijét. A film nem is lett sikeres a bemutatás évében, és a mai napig várat a rehabilitációja.

A történet középpontjában Miriam Blaylock (Catherine Deneuve) áll, egy több ezer éves, egyiptomi gyökerekkel rendelkező vámpírnő. Fajtársait lassan mind kiirtotta az ember, így magányosságát csak egyféleképpen orvosolhatja: ha halandó embereket választ társul. Azonban az örökkévalóság rejtelmeit ők nem tapasztalhatják meg, durván 200 évig élhetnek mellette. Az éppen aktuális szerelmének (David Bowie) lassan lejár az ideje, és rohamosan vénülni kezd. Az öregedési folyamat lelassítását közben felfedezi egy ambiciózus kutatónő (Susan Sarandon), így Miriam megpróbál kapcsolatba lépni vele...

A történet az örökös magányt boncolgatja, ami egy vámpírtörténetnél azért nem mondható újdonságnak. A film igazi erőssége a vizualitása (kötelező szélesvásznú verziót nézni!) és az ábrázolásmódja: steril, kékes színvilág találkozik minimalista kompozíciókkal. A film felütése (a Bauhaus zenekar Bela Lugosi is dead című száma szól alatta) igazán ütős önreflexív videóklip, de a későbbiekben a kísérőzene klasszikus vizekre evez.

Deneuve játéka nagyasszonyosan rideg, és bár ő a főszereplő, színésztársai a jelenetek többségében felülmúlják. Bowie élete egyik legjobb alakítását hozza - mintha csak A Földre pottyant férfi (The Man Who Fell to Earth, 1976) forgatásáról ugrott volna be.

A film első tíz perce

Az igazán szomorú az, hogy elég nehéz elképzelni, hogy az Alkonyat-hullám után készülhetnek még valaha olyan vámpírfilmek, amik nem a tinédzsereknek szólnak, és mernek mást mutatni, mint amit éppen a mainstream diktál. Az Éhség rögös (Roeg-ös, uhhh) útra lépett, és a filmrajongóknak a mai napig különös élményt nyújthat.

A Metropolis Media nemsokára megjelenteti Whitley Strieber: Éhség című könyvét, úgyhogy ha valaki kedvet érez rá, nosza, egyétek és vegyétek. Mert ez az én vérem!