A vallás és a tudomány között hajlamosak vagyunk egyfajta szöges ellentétet feltételezni. Létezik is valamiféle szembenállás, az igaz, és sokan érzik úgy, hogy a tudomány a vallás fölött áll, mert racionálisabb, vagy pont, hogy úgy vélekednek: a vallás a tudomány felett áll, mert mindazt megmagyarázza, amit a tudomány, sőt, még azt is, amit a tudomány nem képes. A nagy ellentét oka abban rejlik, hogy a tudomány logikus: azt fogadja el, ami engedelmeskedik a logikai törvényeknek, fizikailag tesztelhető, racionálisan bizonyítható - mindezek anyagi vonzatú dolgok. Ezzel szemben a vallás hitre épül - a hitnek pedig egyenesen feltétele, hogy ne legyen fizikai, jól érzékelhető, körüljárható bizonyíték. (A nyitóképen Christiano Banti festménye: Galilei a római Inkvizíció előtt)

A nagy probléma az, hogy kizárólag az értelmen keresztül nem lehet megtalálni a teljes igazságokat, hiszen sok millió dolog van az univerzumban, amit még nem fedeztünk föl, aminek észleléséhez és megértéséhez még nincs meg a technológiai hátterünk, gépeink vagy módszereink. Nem tudjuk tudományos módszerekkel megmérni a szerelmet, a szeretetet, de mégis tudjuk, hogy ilyesmi létezik.

A tudomány világban betöltött szerepének fontossága megkérdőjelezhetetlen. Az élet minden területén ott van, legyen szó használati eszközökről, építészetről, orvoslásról... De azt el kell mondani róla, hogy a tudomány nagyon egocentrikus dolog tud lenni. Mindent zsigeri szinten elvet, amit nem lát, nem tud megragadni, amit nem tud fizikai szinten vizsgálni. Megvan a maga rendszere, világa, követői - de arra nincs felkészülve, hogy az érzelmek, a lélek mélységeit megvizsgálja. Eszköztelen ezekkel a dolgokkal szemben.

Mindenki életében elérkezik az a pont, amikor végiggondolja az életét: mi jó van benne, mi rossz? Mi az oka, honnan jön, hova tart, mi az értelme? Mitől volt boldog ez vagy az a periódus, és mitől rossz egy másik? Mi a halál, elfogadom-e, hogy egyszer nekem is meg kell halnom? Miért fáj az elmúlás gondolata? Van-e lélek, és ha igen - akkor mi az? Egyáltalán, mi az élet?... Amikor ezek, vagy hasonló kérdések merülnek fel, a tudomány tanácstalan. Egyszerűen nem tud olyan válasszal szolgálni, ami elegendő lenne a kérdezőnek.

A tudomány, a fizikai világ korlátain belül kiválóan teljesít: felismeri a kérdéseket, és ha felismerte, addig nem nyugszik, amíg kielégítő választ nem talál rá. De amint eléri az olyan területeket, mint a lélek, az érzelmek, hibázni kezd, és nem tudja jól megfogni a témát. Amikor pedig az emberek látják, hogy a tudomány képtelen választ adni az őket érdeklő kérdésekre, olyan forráshoz fordulnak, ahol megkapják a válaszokat - a spiritualitás vagy a vallás felé.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a tudomány az elmére támaszkodik, aminek megvannak a maga korlátai. Például nem tud elég jól működni, csak ha béke uralkodik benne. A békét pedig meg kell teremteni számára, amihez a tudomány édeskevés!

Minden vallás alapja a hit. A társadalom jelentős része úgy véli, hogy voltak/vannak emberek ezen a világon, akik magasabb spirituális fogékonysággal rendelkeznek a többieknél, aminek folyományaként valamilyen szintű isten-élményen mennek keresztül és olyan szabályokat mondanak másoknak, amik által azok is könnyebben érhetik el ezt az isten-tapasztalást. Követőik úgy vélik, hogy ezek az emberek közelebb jártak az igazsághoz. A vallás rendszerét ezért szabályok alkotják: "ha át akarod élni azt, amit a vallásalapító, akkor olyanná kell válnod, ahhoz pedig a következőket kell tenned". Ez még logikusnak is tűnhet, de ahogy az idő telik, és egyre kevesebb olyan ember marad, akik még ismerték az eredeti mestert, annak személye egyre kevésbé lesz meghatározó - sokkal erősebbek lesznek ezek a szabályzások, amik öncélúnak és butának tűnhetnek a magyarázat nélkül. Ezen a ponton a logika már nem látja át, mit miért kell tenni - azaz a tudományosság már nem hatja át. Ekkor az adott vallás már nem azt tanítja, hogy értsük meg, mit miért kell tenni, hanem hogy csak át kell adni magunkat Istennek a szabályok követése által.

(William Blake: The Ancient of Days)

Ha egy vallásban hiszel, akkor egy rendszerben hiszel. És nem tekinthetünk el attól, hogy ezek a rendszerek mberek milliárdjainak segítettek valódi lelki élménykhez jutni és lélekben-gondolkodásmódban felnőni! A vallások szabályrendszerei olyasmik, mint a kisgyerekek világa: nem tudja a gyerek sem, mit miért kell tenni, de ezeken a látszólag érthetetlen vagy buta szabályokon át jut el a felnőttségig.

Persze, a lelki felnövéshez kell a képesség: ha a hívő folytonosan csak követ valakit, nem fogja magától megtalálni az igazságot, és a személyes tapasztalás meghal.

Az utóbbi évtizedekben nagyon sokan kezdték magukat ateistának tekinteni, vagy legalábbis nem valláshoz kötődőnek. Ennek oka, hogy úgy vélik, a vallások rengeteg kárt okoztak: viszályt, háborút vittek oda, ahol korábban nem volt. Napjaink intellektuális elitjénk többsége nem szereti, ha valamelyik valláshoz tartozónak tekintik, mert úgy látják, a vallások nem jártak sikerrel a harmonikus társadalom megteremtésében, elvesztették céljukat, és még a racionálisan gondolkodó embereknek is csak kárt okoztak.

De ennek nem is társadalmi vitának kell lennie, arra kell rájönnünk, hogyan találhatjuk meg valami mögött a tényleges igazságot? Van-e egyáltalán olyan, hogy "végleges, tényleges" igazság? Elég-e a vallás önmagában a válaszhoz? Elég-e a tudomány önmagában?

A spiritualitás akkor jön a képbe, amikor valaki elveti az intézményes vallást, de nem az egyéni hitet. Arra helyezi a hangsúlyt, hogy se a vallásos szabályok, se a tudomány logikája ne befolyásolja túlságosan. Egy parancsa van: menj, élj, tapasztalj! Lényege a személyes tapasztalás: ha valamit átélsz, az a tied, azt értékeld, ha pedig nem, akkor próbálkozz jobban. Te szabod meg utadat és szabadon keresheted a legjobb ösvényt.

A negatív oldalát már ennyi alapján is érezhetjük: könnyedén vezethet "élményhajszolásba" és "tapasztaláskierőszakolásba" (gondoljunk csak a hippi-mozgalomra és erősen megnövekedett tudatmódosítóhasználatukra), valamint könnyedén egoizmusba torkollhat. Itt nincs meg se a vallás szabályok általi megtartó ereje, sem a tudomány logikájának "biztonsági hálója" sem. Azonban ha valaki elkerüli a buktatókat, nyitott elmével-szívvel lehet hívő. A vallásos emberek közt is egyre több ilyen beállítottságút találunk.

Tehát, hogy ki is nyer a tudomány és a vallás örök csatájában? Senki. Ennek pedig az az oka, hogy nem ugyanarra a célra való a két dolog. A tudomány a fizikai világot magyarázza, a vallás és a spiritualitás pedig a fizikain túli világot. (Az, hogy létezik-e a fizikain túl bármi, mindenkinek a szubjektív döntése.) Egyszerűen csak nem szabad elfelejtenünk mi mire való, és ne akarjunk a tudomány módszerével vallást megfejteni vagy cáfolni, sem a vallás nevében a tudomány eredményeit hit-alapon támadni. És akkor mindenki békében működhet tovább ott, ahol kell - ugyanis az emberiségnek minden jel szerint mind a háromra szüksége van, hogy az összes embertípus által feltehető összes kérdésre legyen válasz.

(William Blake: Newton)

Végkövetkeztetésként, mire biztosan nincs szükségünk?
 

1. Szupremáciára: a világ és az igazság megismerése szempontjából EGYIK sem helyezheti magát a többi fölé: nem mondhatja a vallás, hogy többet tud mondani az embereknek, mint a tudomány, és fordítva.

2. Fanatikusokra: a "nekem van igazam és kész" típusú emberekre, akármelyik oldalról. Pontosan ők azok, akik képtelenek egy vitás kérdést rendes konklúzióval lezárni.

3. Túlzott keveredésre: ahogy egy barátunk szokta mondani, mindent azzal kell csinálni, amire való: ne állj neki az étteremben a húsodat szeletelni két kezes karddal, mert egyrészt nem lehet vele, csak minden mást szétzúzol az asztalon, másrészt, utálni fognak az asztaltársaid. Ne keverd a hitet a tudománnyal, mert egyik sem arra való, hogy ilyen közegben megállja a helyét.

4. Túl kevés keveredésre: a tudományból nem szabad kitörölni a vallásos embereket, és a templomból sem szabad kitiltani a részecskefizikusokat. A vallásnak és a tudománynak is jót tesz, ha képviselői képzettek - sőt, akár élenjárók - a másik oldal dolgaiban is. A nyitottság mind a logika, mint a hit számára nélkülözhetetlen fontosságú (volna...).
 

(Ragyogó példája volt a vallásosság és a tudományos nézet egészséges keveredésének William Blake, a 18-19. századi angol költő-festő-rézkarcművész, aki tisztelendő módon értette és követte a tudomány eredményeit, nagy tiszteletben tartotta a tudósokat - miközben mélyen, már-már a misztikusság határait súrolón vallásos volt. A tudományos eredményeket pedig példaértékűen soha nem próbálta meg a vallás alá rendelni, hogy hitét megtámogassa, hiszen tudta, hogy az pont attól hit, mert nem kell megtámogatni semmivel. Vallásos nézeteit erős tudományos logika hatotta át - e miatt sokan képtelenek eldönteni, hogy Blake szent, misztikus vagy őrült volt-e. Írásaiban a racionalitás és a hit egyenragúként való összeházasítását sürgette egy olyan korban, amikor még kérdésként se nagyon merült fel mindez (A menny és pokol házassága). Mindenkinek csak ajánlani tudjuk.)

sciencecaffe.com nyomán