Ahogy a hullámok megközelítik a partvonalat, a parthoz közeli tengerfenék topográfiája jelentős szerepet játszik abban, hogy mekkora hullámok érik el a szárazföldet.

A tavalyi japán földrengés utáni szökőár az Egyesült Államok nyugati partján fekvő Crescent városát különösen erősen érte el. Ennek két oka volt: egyrészt, a tektonikus aktivitás következtében a tengerfenék egy része megemelkedett és pont a város felé mutat; másrészt a város kikötőjének elhelyezkedése és alakja is kedvezőtlenül befolyásolta a várost ostromló hullámokat.

A tudósok gyanították, hogy ugyanez a helyzet az óceán mélyebb részein is, ahol a tengeralatti hátságok, szakadékok és szigetek erősíthetik vagy gyengíthetik a szökőárt. A műholdakkal végzett mérések megerősítették ezt a feltevést, még a földrengés epicentrumától nagy távolságokra is. A NASA és az Ohioi Állami Egyetem kutatói műholdas magasságméréssel vizsgáltak ún. 'összeolvadó cunamikat', amikor kisebb hullámokból keletkezik egy nagy – ezek a hullámok akár mérföld ezreket is utazhatnak számottevő energiacsökkenés nélkül.

A mérések elemzése kimutatta, hogy a 2011 márciusi szökőár ereje megduplázódott, amikor a Csendes-óceán közepe tájékán masszív óceáni hátságok felett haladt el. A tudósok az adatok alapján elkészítettek egy programot, ami képes modellezni a tengerfenék hatását az összeolvadó szökőárakra. Gyanítható, hogy az 1960-as chilei szökőár is – ami több mint 200 halálos áldozatot követelt Japánban és Hawaii-on – hasonlóképpen erősödött fel ennyire.

Forrás: livescience.com