Aki egy cseppet is szereti a mangát, esetleg látott egy-két jobbfajta animét, az tudja, ki az a Hayao Miyazaki.

Mikor először láttam tőle alkotást, elgondolkoztatott.
Azt hittem ugyanis, hogy minden anime „gagyi, élettelen, nagy szemű” karakterből, és szinte egy színnel kitöltött háttérből áll.

Aztán, megnéztem A vándorló palota című animét.
Mondanom sem kell, hogy majdnem lefordultam a székről, mikor a jó történet mellé – néha az animékben ez is luxus – szép képi világot, jó karaktereket és egészen merész ötleteket tapasztaltam.

A legnagyobb döbbenetem, azon volt, még emlékszem, hogy Sophie-t, aki egy gonosz átok folytán időssé változott, valóban öregként, méghozzá szépen megrajzolt és megtervezett módon láthattam – sokáig szinte furcsa volt, hogy valódibb, ráncosabb.

A második meglepetés a végén volt – ekkor jöttem rá, hogy csodálatos szimbólum bújt meg a képek között – az igazi szerelem és az átoktörő csókok megmelengették a szívemet. Az animációs film egy angol írónő, Diana Wynne Jones regényéből készült egyébként, s könyvben is jó olvasmánynak bizonyul.

Akkor döntöttem el, hogy ettől a művésztől mindent megnézek.
Azóta persze minden animéjét láttam, és egyikben sem csalódtam.
A második a Porco Rosso volt.

Rossz kedvem volt, emlékszem, és nem is direkt néztem, épp csak a tévét kapcsolgattam, amikor észrevettem egy érdekesnek kinéző adást.

„Na jó, legyen ez. Az ember nem láthat mindennap repülő disznót.” Szavaim akkor maró gúnnyal lehettek átitatva.
Aztán azon kaptam magam, hogy elkezdek a szereplőkkel azonosulni, megtetszik az animációs film ritmusa, az ismeretlen szereplők kibontakozása. Nagyon jól megkomponált alkotás, még akkor is, ha az alapötlet hajmeresztő.

Ki hallott már olyat, hogy az első világháború után, az elharapózó légi kalózok utasszállító gépeket fosztanak ki? És olyat, hogy egy tragédia folytán emberből disznóvá változott férfi lesz ezeknek a kalózoknak a legnagyobb ellensége?
A végén döbbenten néztem a távolodó alakot. Hé, az ott nem? Mintha visszaválto… Mindegy, lehet rosszul láttam.

Persze, egy hétre rá megtudtam, ki is munkálkodott a filmen.
Itt kezdett el komolyabban érdekelni az anime, és talán mondhatom, a sima hétköznapi mesefilmek is. Elkezdtem érdeklődni, kíváncsiskodni, végül más művészbarátaimmal filmezni.
Ki ne hallott már a nagyhírű Chihiro szellemországban című mozisikerről?

Elárulom, aki még nem tudná, Miyazaki bácsi a forgatókönyvíró, rendező, sőt, habár sehol nincs kiírva, sokat rajzolt is hozzá. Gondolkozás nélkül vettem meg  jegyeket a neve hallatán, s ültem be a moziba, amikor vetítették. Igen, jó régen volt. Talán 2003-ban.

Először, szinte elképedtem. Kedvenc anime rendezőm talán kitért a hitéből, és kiscsaládi drámát rendezett volna? Nos igen, mert a nyitókép azt sugallta, hogy a kislány (Chihiro) története a hétköznapi világban fog játszódni. Mi mást is sugallna egy önfejű, makacs kislány képe, aki nem akar elköltözni, mert akkor elveszíti a barátait. Duzzogás, hiszti.
Másik világ.
Itt felkuncogtam – Miyazaki bácsi megint nem bírta ki, és végül engedett fantáziája színes forgatagának, és ismét valami nagyszerűt alkotott.

Itt kezdett érdekelni, hogy ki is ez a férfi.
1941-ben született, Tokióban és 1985-ben alapította meg Takahata Iszao és Szuzuki  közreműködésével cégét, a Studio Ghibli-t. Legtöbb filmjét saját bevallása szerint gyerekeknek készíti (kivétel: Porco Rosso), ugyanakkor szinte minden filmje a felnőttek számára is nagyon fontos üzeneteket, utalásokat tartalmaz, amelyeket egy gyerek valószínűleg nem érthet.

Ami különösen fontos, és követendő példa számomra, a 10% alatti számítógépes animáció-szabálya, mely a szépen rajzolt, kiemelkedően igényes stílusát nagyban segítik. Ma, amikor azt hinnénk, az animációs filmek korában ecsettel és több órás karaktertervezéssel nem lehet labdába rúgni, bizonyítja, hogy nagyon is lehet.
És ahogy eljutottam egyre több munkáig, rájöttem, a művész a fantasy és a sci-fi animációs filmekbe csempészője.

Megnézi gyerek, felnőtt, nem túl véres, így a gyenge gyomrú is, aki nem szereti az animációs filmet, az azért, aki anime-rajongó azért, aki szereti a tanulságos történeteket, az meg ezért talál benne értéket. És, aki eddig neme szerette a magát/animét, az kiélheti magát a szép háttereken, bonyolult történetvezetésen, szépen rajzolt alakokon. Minden karakter egyéniség, jellem, és nehezen kiismerhető. Érdekes helyzetek, mindig dinamikusan vázolt jelenetvezetés.

És aki a fantasyt, sci-fit nem szereti, az észrevétlenül szeretheti meg a műfajt, mert Hayao Miyazaki nem viszi túlzásba.

A világok, melyekbe csöppenünk, mindig kidolgozottak, hitvilággal, hagyományokkal tarkítottak, rendszerszerűek. Aki nézi, nem gondolkozik el rajta, hogy „Olyan furcsa az a nagy szőrmók. Mi lehet az?” Maximum a végén. Tipikusan ilyen a Totoro című animéje. Annyira más, eddig nem látott, hogy fel sem tűnik, hogy fél órája nézem.

A művész úr nagyszerű abban, hogy kérdés nélkül elfogadjuk, és átlépjünk a felett, hogy mennyire kirívó, különleges, szokatlan egy-egy világa.

Sorolhatnám még élményeimet, de úgy érzem, a mondanivalóm és a véleményem átjött.
Ajánlom azoknak, akik eddig csak közönyösen elfordultak a fantasy és sci-fi, na meg az anime világától, de nem félnek egy kicsit gyermekek, s kíváncsiak lenni.