Nyugaton elég szépen hódítanak a képregény adaptációk. Alig telik el év egy új szuperhős film moziba kerülése vagy bejelentése nélkül. Az olvasó felteheti a kérdést, hogy vajon a mangákból is készültek-e már filmek? A válasz: igen. Az azonban, hogy ezek mennyire színvonalasak, az már erőteljesen ízlésfüggő. Cikkünk most ezzel a témával foglalkozik.

A manga nagyon nehezen adaptálható médium. Azért szokták többnyire rajzolt formában vászonra vinni, mert ami jól néz ki megfestve, nem biztos, hogy élő színészekkel ugyanazt a hatást érné el. Az esetek többségében ez be is igazolódik, mégis, ami igazán elronthat egy mangából készített filmet, az a hozzáállás.

A manga és anime a világ legnépszerűbb popkulturális termékei közé tartoznak, ezért a Föld minden pontján népszerűek. A feldolgozás tehát nem csak a japánok fejéből pattanhat ki. A feldolgozók között találhatunk koreai, kínai, amerikai és egyéb népeket is. Előszereplős és animációs adaptációk egyaránt születtek, viszont kevés jutott el, és azok nagy része is amerikai. Ami kis hazánkban nehezítheti a feldolgozások értékét, az azért van, mert a forrásanyagok hozzánk nagyon ritkán jutnak el. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan manga és anime jutott el hozzánk, melyeket megfilmesítettek.

Igaz, nem a japánok tehetnek arról, hogy a hazai mangarajongó szubkultúrát kevesen képesek anyagilag támogatni. A sort azokkal kezdjük, melyek eljutottak kis hazánkba is.  

A Hokuto no Ken az egyik legsikeresebb franchise volt a nyolcvanas és a 90-es években. A tengerentúlon is népszerű volt a sorozat, ezért 1995-ben élőszereplős film is készült belőle Fist of the North Star címmel, melyet magyarul Pusztító ökölként ismerhettek meg a nézők. Az adaptálás jól is elsülhetett volna, hisz az amerikai filmipar nagyon ügyesen adaptálhatta volna az animét. Habár a film önmagában megállja a helyét; lényegében egy egyszer-kétszer megnézhető akciófilm, de adaptációként nem feltétlenül állja meg a helyét. A készítők túlságosan is ragaszkodtak a mangához ott, ahol el lehetett volna vonatkoztatni tőle, és ott hunytak szemet a ragaszkodás felett, ahol nem kellett volna.

A történet a manga első fejezetét dolgozza fel. A jelmezek is a mangából lettek átvéve, sőt bizonyos jeleteket mintha pontosan a mangából vettek volna ki. Átjön a fosztogató bandák szemétsége, az emberek reményvesztettsége és a világ lerobbant, poszt-apokaliptikus látványa. Hol kezdődnek a problémák?

A színészekkel. A Kenshirou-t játszó Gary Daniels minden, csak nem hiteles. Nem annyira izmos, mint az eredeti szereplő, de a játéka sem áll túl közel Kenshirouéhoz. Szeme végig tágra nyitva van, és nem az érzelemnélküliség köszön vissza belőle, hanem egy pszichopata tekintetével győzi le ellenfeleit. Amit pedig furcsának tartok, hogy útközben változtatták meg Kenshirou harci stílusát. Eleinte az autentikus – igaz, filmben idétlen – hokuto shinken támadásokat alkalmazza, majd átmegy kickboxerbe. A Shint játszó Costas Mandylor sem volt éppen karakterhű. Nem egy megalomániás, saját érzelmi gyengeségeivel harcoló szépfiút, hanem egy perverz és utálnivaló, erőfitogtató majmot látunk. A többi szereplő is éppen csak a szükséges minimumot nyújtja, ettől pedig nem lesznek se szerethetőek, se utálhatóak.

A következő amerikai feldolgozás egy évvel később született meg, méghozzá a Crying Freemanből. A fazekasból orgyilkossá vált férfi történetét kétszer dolgozta fel a hongkongi filmipar, melyek közül egyik sem jelent meg magyarul. A hozzánk eljutott amerikai filmet Könnyező harcosként forgalmazták, a főszerepet pedig Mark Dacascos játszotta. A színész ennek a filmnek a forgatásán ismerte meg Julie Condrát, aki később a felesége lett. A film a Pusztító ököl sorsára jutott. Megmaradt egy párszor megnézhető harcművészeti filmnek, melyből kihagyták a manga mélységét.

A következő amerikai feldolgozás, melyet mindannyian ismerhetünk, a bereklámozott, majd aztán rettenetesen nagyot bukott Dragonball Evolúció. Ez volt az a film, mely nagyon sok rajongó kedvét elvette a filmfeldolgozásoktól, leginkább az amerikaiakétól. Nem rajongó szemmel nézve sem nevezhető túl jónak a film, de rajongói szemmel nézve valóban felér egy szentségtöréssel. A világot szinte teljesen ignoráló, keleti stílusjegyeket szinte teljesen nélkülöző feldolgozás mindent magágba foglalt, mely egy rajongó rémálma lehetett. A filmet pedig nem csak a rajongók fogadták rosszul. A nemzetközi kritikai visszhang sem lelkesedett érte, pláne, hogy voltak olyan szavak és kifejezések, melyek csak a Dragon Ball rajongói számára mondtak bármit is.

A Dragon Ball nem maradt kizárólag amerikai alapanyag. Több, egyéb ázsiai ország által elkészített filmadaptáció is ismert, melyek közelebb álltak az eredeti mangához, de jóval gyermetegebb hangulatot árasztottak, hasonlóan a japán Pókember sorozathoz, mely már „túlságosan” is japán lett. Az adaptálás tehát nem könnyű se a keletieknek, se másoknak. Mi a helyzet azonban a japánok saját adaptációival?

Volt egy időszak, mikor a Death Note volt az egyik legnépszerűbb manga a világon, és ami kifejezetten érdekes volt: jól lehetett adaptálni. A feldolgozást viszont maguk a japánok készítették, a manga népszerűsége miatt pedig a film is bejárta a világot, és hozzánk is pont akkor gyűrűzött be, mikor a mangarajongás mániaszerűen – melyet a gazdasági világválság rombolt le – elterjedt, és mind a mangasorozat, mind az animesorozat megjelent nálunk. Többen is nehezményezték, hogy a Death Note szereplőinek hangját ugyanazok a magyar színészek kölcsönözték, akik a rajzfilmek alatt is megszólaltak. Ez annyiból jogos, hogy a színészek nem mindig voltak azonos fizikumúak, és nem mindig képzelhetett hozzájuk a néző olyan hangokat, akiket az anime alatt hallott. Nekem speciel nem voltak túl nagy gondjaim a filmmel, de azt el kell ismernem, hogy Ryuk CGI-os kidolgozásánál még a gyermekeknek készült, korai animációs filmek grafikája is különb volt.

A Magyarországra el nem jutott filmek és filmsorozatok között is találunk jót és rosszat egyaránt. Például ott van az 1-Ichi, ami egy bűnügyi mangafilm, ott van még az Alive című film, mely a magyarul is megjelent Élni eléggé hatásvadász feldolgozása. Készült sorozat még a Sailor Moonból is, a Cat’s Eye-ból, ami egy hölgyekből álló tolvajtrió történetét dolgozza fel, és többek között az Initial D című sorozatot is adoptálták már koreai rendezők, hogy az autóverseny szerelmesei is megtalálhassák számításukat. Az Oldboy – melynek több adaptációját is ismerjük – szintén népszerűvé vált. A Love*Com című mangából is aranyos film készült, mely felirattal a tengerentúlra is eljutott.    

Legutóbb a Rurouni Kenshin című történelmi mangából készült egy nagyon jó feldolgozás, mely erősen világsiker gyanús. A vetítési jogokat már több mint ötven országnak adták el (nem tudni, hogy Magyarország bele tartozik-e), és a rajongói kritikák is elismerők voltak. A jövőben több feldolgozásra is számíthatunk. Valószínű, hogy a Bleach is feldolgozásra kerül. A musical és az élőszereplős rövid szösszenet után már borítékolni lehetett. Ezen kívül – amit már szinte biztosnak vehetünk – a Cowboy Bebop című űrwestern is adaptálásra jut, méghozzá Keanu Reeves főszereplésével. A Gunnm (nyugaton Battle Angel Alita) is várható James Cameron rendezésében, aki saját bevallása szerint nagy rajongója a sorozatnak. Bár saját bevallása szerint az Avatar elsőbbséget élvez, így 2017 előtt nem nagyon várható.

A mangák filmvászonra való átültetése tehát rizikós, és roppant nehéz feladat. A rajongótábor, melyre építhet, nagy elvárásokat tanúsít az adaptációkkal szemben, és a negatív példák miatt egyre nehezebben meggyőzhető. Azonban a Rurouni Kenshin feldolgozásának megtekintése után bizakodó vagyok, hisz nem mondok nagyot, ha azt írom: ez az eddigi legjobb film, melyet manga alapján forgattak. Alig várom már a Cowboy Bebop filmet.