Frank Herbertre sokan tekintenek a sci-fi egyik nagymestereként, nem ok nélkül. A Dűne Hugo- és Nebula-díjas szerzője a science fiction egyik legismertebb alakja lett. Nagy űrt hagyott maga után, mikor 1986. február 11-én (nemrég volt pontosan huszonhét éve) elhunyt. Mai cikkünk az ő életművével – kiváltképp a Dűne-ciklussal - foglalkozik, tisztelegve a mester emléke előtt.

A Dűne ciklus eredeti hat regénye (A Dűne, A Dűne messiása, A Dűne gyermekei, A Dűne istencsászára, A Dűne eretnekei, A Dűne Káptalanház) mai napig a legtöbbet eladott sci-fi regények közé tartoznak. A Dűne például a maga idejében sokakat meglepett hosszúságával, hisz a kor sci-fi regényei ritkán haladták meg az ötszáz oldalt. Hasonlóan a legtöbb, kultikus sikerre szert tett műremekhez, A Dűnét is több kiadó utasította vissza, mire végre megjelenhetett, és meghozhatta Herbertnek a világhírt.

A népszerű ciklus előtt is jelentek meg művei korábban, például a Tengeri sárkány. A kritikusok tetszését elnyerte, de nem hozott jelentős anyagi bevételt az író számára. A Dűne írása közben is írt külön regényeket. A ciklus népszerűsége nem gátolta meg a szerzőt abban, hogy további regényeket írjon. Így születhettek meg olyan írások, mint például a Csillagkorbács és annak folytatása, a Dosadi kísérlet. Írt még sorozatokat (a Bill Ransommal közösen írt WorShip három kötete és annak előzménye, az egyedül írt Destination: Void), számtalan novellát, egy nem sci-fi regényt (Lélekvadász) és több cikket is írt. Azonban a sikert sehogy sem tudta megismételni. Igaz, hogy újabb regényei is felkerültek a bestsellerlistákra, de akkora kultuszt, mint A Dűne, egyik sem tudott teremteni. Így hát Herbert több alkalommal is visszatért világához. Élete utolsó éveiben is írta a folytatásokat, de sajnos nem tudta befejezni a mesterművét.

A Dűne azért is számít érdekesnek, mert ez volt az első ökológiai sci-fi regény. Herbert hat évig írta a sorozat első darabját, ami szintén szokatlan volt. Gondoljunk csak kortársára, Philip K. Dickre, aki képes volt évente több – igaz, fele annyira sem összetett -, kétszáz oldalt alig meghaladó regény publikálására. A Dűne ezen kívül – hasonlóan az új hullámos szerzők egy részéhez – az egyik első soft science fiction mű is volt, ahol a központot nem a tudomány emberiségre mért hatása jelenti, hanem a sci-fi elemek csupán mázként, gyakran ember és a lélek vizsgálatára használt eszközként jelennek meg.  A Dűne ebben élenjár. Herbert visszatérő motívumai közé tartozik a vallás, a politika és a hatalom kapcsolata, a meggyőződés, mely szerint az embereket csak egy fölöttük álló, karizmatikusabb személy vezetheti, a túlélés lehetőségei, a józanész és az őrület állandó párharca, szociobiológia, az emberi nyelvek sokszínűsége, emberfeletti képességek, a tanítás és tanulás fontossága és a kémiai anyagoktól való függés (fűszer).

Robert A. Heinlein Angyali üdvözletéhez hasonlóan A Dűne is egy kitörés az irodalmi science fiction felé. A kor sci-fijeinek egyik vonása volt az, hogy emberi szereplők és cselekmény helyett gyakran helyezték a súlyt a tudományos ötletparádéra. Herbert azonban nem csak emberi szereplőket és helyzeteket teremtett, de egyben létrehozott egy olyan világot is, melynek összetettségét csak A Gyűrűk Urához lehet hasonlítani. Arthur C. Clarke szerint ami a Gy. U. volt a fantasynek, az a Dűne-ciklus a sci-finek. És valóban kevés olyan sci-fi regényciklust tudnánk mondani, melynek világa ennyire összetett és kidolgozott. Bár az is igaz, hogy – és ez sok rajongóban keltett visszatetszést – nem csak Frank Herbert dolgozott rajta. A Dűne ugyanis az évtizedek során franchise lett, és mint minden franchise esetében, a történetszálakat nem egyetlen egy ember írta.

Frank Herbert jegyzetei nyomán fia, Brian és Kevin J. Anderson továbbvitték a történetet két folytatással, és azóta is bővítik a Dűneverzumot. Az „Előjáték a Dűnéhez” trilógia (Az Atreides ház, A Corrino ház és A Harkonnen ház) mellett még a „Dűne legendái” trilógiát (Butleri dzsihad, Gépírtó hadjárat és a Corrini csata) is ők írták. Ezt követte a „Dűne hősei” ciklus, jelenleg pedig a kétkötetesre szánt „A Dűne iskolái” történeten dolgoznak, mely a Bene Gesserit rendet és a mentátokat mutatja be, új szemszögből.

A homokféreg, Shai-Hulud alakja a sorozat egyik védjegyévé vállt.

És persze nem feledkezhetünk meg a két élőszereplős feldolgozásról sem. David Lynch 1984-es filmje nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket a rajongók részéről, annak ellenére, hogy Frank Herbertnek tetszett. Ezután készült egy minisorozat 2000-ben, mely több elemmel is kibővítette az eredeti művet. A Dűne gyermekei címmel szintén megjelent 2003-ban egy minisorozat, mely feldolgozta a ciklus harmadik és második történetét is. Jelenleg is tervezés alatt állnak egy új Dűne film tervei, eredményt viszont egyelőre nem látunk.

Ha Dűne, akkor viszont nem elhanyagolhatók a belőle készült videojátékok sem, hisz sokunk videojátékos korszakának fontos részét képezte az abból készült stratégiai játéksorozat. Legutóbbi példánya, a 2001-es Emperor: Battle for Dune volt a legmodernebb, mely ismét élőszereplős átvezetőkkel színesítette elődjének, a Dune 2000-nek a hangulatát. A francia Cryo Interactive – akik az első, 1992-es Dűne-játékot is elkészítették – dolgozta fel utoljára a klasszikus regényt Frank Herbert’s Dune címmel, szintén 2001-ben, de már nem stratégia, hanem akció-kalandjáték képében. A játék igyekezett közel kerülni a regényhez, így elég kevés olyan eleme van, mely filmadaptációból építkezne. Ez azért egyedi, mert a korábbi stratégiajátékok mind a David Lynch-féle filmből építkeztek. Sajnos a játék nem volt sikeres. Sőt akkora bukás volt, hogy a Cryo bele is rokkant az anyagi csődbe.

Annyi bizonyos, hogy Frank Herbert klasszikus ciklusa örökzöld darabja marad a science fiction történetének, hisz népszerűsége az első megjelenése óta töretlen, és valamilyen formában mindig adaptálásra kerül. A Dűnén – és Herbert egyéb művein – generációk nőttek fel, és még sok-sok generáció fogja megismerni az amerikai science fiction egyik legnépszerűbb mesterének kiemelkedő munkásságát.