Transzhumanista jövő, mikroszámítógépek, az egész világot behálózó nanotechnológia, nanitok, az ember és a gép teljes eggyéválásának korszaka… ez a nanopunk.

A nanopunk talán a legifjabb a futurisztikus punk irányzatok közül. Kialakulása nem nyúlik nagyon régre, és a legérdekesebb, hogy legismertebb előfutára – ha nem vesszük bele a cyberpunk mestereit –, nem angolszász, de még csak nem is orosz vagy ázsiai, hanem európai. Ő pedig nem más, mint Stanisław Lem.

Stanisław Lem, a nanopunk legjelentősebb előfutárainak egyike.

Lemnek két regénye, A legyőzhetetlen és a Béke a Földön már bemutatják a nanopunk alapjait, pláne az utóbbi a homokszem nagyságú gépeivel (melyeket a későbbi történetekben nanitoknak neveznek). A nanopunk azonban tipikusan a poszt-cyberpunk terméke, hisz az  egyik első olyan történet, melyre valóban rá lehet fogni az, hogy nanopunk, az Neal Stephenson Gyémántkor című műve. A regény világában már mindent a nanotechnológia irányít, és mindet behálóz. Habár a technológiai ábrázolás nem lett annyira részletes, mint a későbbi nanopunk regények esetében, elég figyelemreméltó próbálkozás volt, mely meg is hozta a gyümölcsét a Hugo-díj képében. Ennek ellenére a regény nem kapta meg a nanopunk besorolást; megmaradt a poszt-cyberpunk irodalom sajátjának.

A későbbiekben több sikeres író választotta központi témaként a nanotechnológiát és annak fejlődését. Ezek közé tartozik Greg Bear (A vér zenéje), Ian McDonald (A dervisház) és Michael Chrichton (Préda) is. De ezekre a regényekre nehezen lehetett ráaggasztani a nanopunk jelzőt. Szerencsére a kilencvenes években többen is felbukkantak, akik életük egy részét nanopunk jellegű sorozatok megírására szentelték. Ebből a témából két hölgyet lehet kiemelni. Egyikük Kathleen Ann Goonan, aki a Nanotech Quartet (1994-2002-ig írta a köteteket) című sorozattal szerzett elismerést, másikuk pedig Linda Nagata, a The Nanotech Succession (1995-1998-ig írta a köteteket) ciklus szerzője. Mindkét írónő nyert díjakat, és a mai napig aktívan tevékenykednek.

A Nanotech Quartet első darabja, a Queen City Jazz. A könyvre Willam Gibson méltatása miatt

gyakran cyberpunkként hivatkoznak. A szerző mondta, hogy regényében a kibernetika nem kap

fontos szerepet, és hogy a karakterei közt a hősök dominálnak, ellentétben a cyberpunkkal,

melynek többnyire antihősei vannak.

A nanovandálnak két típusát különböztetjük meg. Van egy soft, lágyabb vonulata, mely megegyezik a soft science fiction jellegeivel, és ez mondható a nanopunk hardabb, keményebb részéről is. Előbbiben a nanotechnológiai háttér kevésbé kidolgozott, inkább háttérbe szorul a társadalomkritika, az akció vagy a kalandok miatt, utóbbi pedig nagyon komolyan veszi a nanotechnológiai hátteret, és keményen összpontosít is rá.   

A nanopunk elmondhatja magáról, hogy megvannak az irodalmi gyökerei. Mégis, ahogy más punk irányzatokat, úgy a nanopunkot is magáévá tették más médiumok, mint például a filmek, a képregények és a videojátékok. Az egyik legismertebb, kifejezetten nanopunk történet a Generátor Rex című rajzfilmsorozat, ahogy egy fiatalember osztja a pofonokat a nanitokkal felturbózott teste segítségével. Az élőszereplős filmek még annyira nem tették magukévá a nanopunkot, de a nanotechnológiát annál inkább. A Star Trek borgjai is ezek közé a kitalálmányok közé sorolhatóak.

A videojátékok közül pedig a leghíresebb, mely ebbe a témába sorolható, az a Crysis sorozat a maga nano öltözetével, és az abban rejlő lehetőségekkel. De meg lehet még említeni az Anarchy Online-t is, mely bár bővelkedik fantasy jellegekben, mégis felbukkan benne a nanotechnológia. Elemei felbukkannak a Metar Gear Solid és a Deus Ex sorozatban is, de míg előbbi inkább kémtörténet, utóbbi pedig inkább cyberpunk, ezért ezeket nem soroljuk ide. A Red Faction és a Total Annihilation is tartalmaz nanovandalista elemeket.

A nanopunk tehát egy ígéretes, remek tematika, mely kevesebb, mint húsz éve létezik önálló stílusban. Még sok felfedezni való része van, és örömmel várja, hogy sok, tehetséges szerző élje ki benne az alkotásvágyát.