A feketelyukak mindenütt jelen vannak. Egy fekete lyuk lehet egyetlen óriási csillag utolsó maradványa, aminek tömege csupán töredéke a mi Napunkénak. Mások akár több millió, vagy akár több milliárd csillag tömegével rendelkeznek, s legtöbbjük a galaxisok közepén található. A csillagászati szakirodalomban már régóta tart a vita, hogy vajon léteznek-e közbülső tömegű fekete lyukak, ám most egy távoli galaxisból érkező röntgensugárzás bizonyítékul szolgálhat a rejtélyes középső gyermek létezésére.

A jelölt becses neve HLX-1, egy röntgensugárzásban gazdag, 300 millió fényévre lévő objektum. Erről a távolságról ugyanis túlságosan fényes ahhoz, hogy ún. egy csillag összeomlásából származó, kistömegű feketelyuk legyen.

A feketelyukak körüli akkréciós korongból származó sugárzást a bezuhanó anyag és a kiszökő fény nyomása közti egyensúly határozza meg. Amennyiben a fent említett objektum kistömegű feketelyuk lenne, akkor az akkréciós korong anyagainak valamiféle „ultrafényes” tulajdonsággal kellene rendelkezniük, ami jelenlegi ismereteink alapján  igencsak valószínűtlen, ám a nagytömegű feketelyuk sem szolgálna kielégítőbb magyarázattal, hacsak nem ismerjük el, hogy az objektum tömege nem haladhatja meg a Nap tömegének pár-százszorosát, ami által így mindjárt az eleddig példátlan, közbülső kategóriába kellene sorolnunk.

Mindemellett fennáll annak a lehetősége is, hogy egy szupermasszív feketelyukkal állunk szemben, ami a számításainknál jóval távolabb foglal helyett az univerzumban, s véletlenül pont egy vonalban áll egy hozzánk közelebb eső galaxissal, s  emiatt annak szerves részeként érzékeljük. A Chandra Röntgen Obszervatóriumban végzett rendkívüli pontos mérés eredményeképpen megállapították, hogy a látható fény alapján még tartható  is lenne ez az álláspont, azonban a röntgensugárzás és a látható fény aránya ellentmondani látszik ennek hipotézisnek. Akárhogyan is, a közbülső feketelyuk teóriájának bizonyításához további bizonyítékokra volt szükség.

S itt jön be a képbe Klaas Wiersema chilei csapata. Ők ugyanis szétválasztották az objektumból érkező látható fény teljes spektrumát a Nagyon Nagy Teleszkóp segítségével (nem vicc, így hívják). Nem volt egyszerű egy egész galaxisnak tűnő égitest teljes fényspektrumát kivonatolniuk, ám a dolog sikerrel járt. Sikerült érzékelniük egy rejtélyes forrásból származó hidrogén-kiáramlást, s a vöröseltolódás tanulmányozásával azt is megállapították, hogy az emisszió egy közeli galaxisból származik. Ez azt jelenti, hogy a vöröseltolódás mértéke némileg több annál, mint amit egy folyamatosan táguló világegyetemen belül, egy tőlünk távolodó galaxistól várna az ember.

A csillagászok továbbra sem tudják biztosan, hogy honnan származik a HLX-1 objektumból jövő sugárzással ütköző fény. Származhat akár egy gömhalmazból, esetleg egy törpegalaxis utolsó maradványaiból, amit egy spirális galaxissal való ütközés semmisített meg. Mindkét opció magyarázatot adhatna a feltételezett közbülső feketelyukakra. A középső szörnyek utáni hajtóvadászat tovább folytatódik, ám a HLX-1 elképesztően erős röntgensugárzása már most is stabil bizonyítéknak tűnik.

discovery news