Valami ilyesmit láthatott Bowman a monolit-trip során. A gömbhalmazok ezer, tízezer, olykor milliónyi csillagból felépülő csoportosulások, amit a nagy csillagsűrűségből adódó közös gravitáció tart egyben. Minden csillagnak megvan a maga keringési pályája a halmazon belül, emellett ráadásul maga a halmaz is széles ívű pályát járhat be egy-egy galaxis középpontja körül, ám ez a pálya instabil: a galaxisok olykor elragadhatják egymás csillaghalmazait. 

Az NGC 1806 valójában egy nagyobb galaxis a Nagy Magellán Felhő része, ami viszont a mi Tejutunk körül kering. Annak ellenére, hogy 170 ezer fényévre található tőlünk, a fenti felvétel egész jól sikerült.

Az NGC 1806 több okból került a csillagászok figyelmének központjába. Egyrészt többet szeretnének megtudni az ilyen gömbhalmazokban található csillagok valós számáról, hogy milyen típusok milyen gyakran fordulnak elő bennük, hogyan öregszik a csillagállomány, s ezen adatok segítségével hozzávetőleges képet alkotni arról, hogy egyáltalán miként formálódnak ezek a csoportosulások. A magelláni gömbhalmazok ugyanis sok tekintetben különböznek a Tejútrendszerben lévőktől, s e különbségek felfedezése hozzásegíthet a galaxisok közti eltérések megértéséhez is. 

Más céllal is végeztek megfigyeléseket az említett gömbhalmazról: a tudósok közelebb próbáltak kerülni a sötét anyaghoz. Ez egy eleddig meghatározatlan "valami", ami láthatatlan volta ellenére létezik, gravitációs hatása ugyanis tagadhatatlan. A gond az, hogy sötét, ráadásul nem tudjuk, hol keressük. Egyes vélekedések szerint a sötét anyag nem más mint a bolygók vagy a sötét csillagok összessége (esetleg fekete lyukak, vagy akár régen halott fehér törpék, ésatöbbi), amelyek a galaxisok fényudvarán kívül keringenek. Ezeket a nagy tömegű kompakt halóobjektumoknak nevezzük (Massive Compact Halo Object = MACHO), s bár alig bocsátanak ki magukból fényt, s nagy távolságból majdnem teljesen láthatatlanok, van rá mód, hogy érzékeljük őket: amennyiben éppen keresztezik a mögöttük található csillagokból származó fény útját, a gravitációs mezejük elhajlítja a fényt, ami által a távolabbi csillagok valamivel fényesebbnek tűnnek számunkra (gravitációs lencse). Ha elég csillagot figyelünk meg, s képesek vagyunk érzékelni a fényerősségükben mutatkozó változásokat, talán képesek lehetünk a sötét anyagot magyarázó objektumok észlelésére is.

Minél több csillagot figyelünk meg egyszerre, annál nagyobb az esély arra, hogy felfigyelünk egy előttük elhaladó MACHO-t. A csillagászok akár többször is visszatérhetnek a világűr egy-egy szeletéhez, esetünkben az NGC 1806-ot megörökítő felvételekhez, hogy a csoportosulásokból származó fény változásait vizsgálhassák. 

discoverymagazine

Mindeddig egyetlen MACHO-t sem sikerült lencsevégre kapniuk, s minél tovább tart ez az áldatlan állapot, annál biztosabb, hogy ha léteznek is ilyen objektumot, sokkal ritkábbak, mint azt a megfigyelések előtt feltételeztük. Többek között ennek köszönhető, hogy egy egzotikusabb jelölteket találnak a sötétanyag-dilemma megoldására.