Az űrből származó mikroorganizmusok ötlete nem idegen a science fictiontől, gondoljunk csak A testrablók támadásában szereplő idegen életformára vagy Anne McCaffrey Pern sárkánylovasai című sorozatának halálos szálára. A pánspermia-elmélet is ilyesmivel operált, míg nem bebizonyosodott, hogy az élet építőkövei aligha élhetnék túl az űr kíméletlen körülményeit, hát még a Földre vezető út megpróbáltatásait. Ám a nekropánspermia-elmélet nemes egyszerűséggel beépítette e tényezőt a teóriába: a halott anyag megfelelő közegben talán új életre kelhet.
Maga a pánspermia-elmélet is számos formában szerepel a sci-fi irodalomban. John Wyndham is érintette a teóriát A Triffidek napja című művében, ám végül rendkívüli cinizmussal zárja rövidre a kérdést. Robert Charles Wilson viszont éppen az ellenkező végletet képviseli: Pörgés című díjnyertes regényében amellett, hogy tudományos igénnyel, mondhatni a sagani modell alternatívájaként bontja ki a kapcsolatfelvétel menetét, hihetetlenül optimista módon vázolja fel a pánspermia egyik teoretikus alternatíváját, ám a Pörgés esetében mindenképpen érdemes lesz felülvizsgálnunk az életről alkotott definícióinkat.
Néha maguk a tudományos teóriaváltozatok is fantasztikumba illő ötleteket vonultatnak fel. A Nobel-díjas Francis Crick például a 60-as években különös érdeklődést mutatott a téma iránt, s felvetette annak lehetőségét, hogy talán egy fejlett idegen civilizáció irányított pánspermia által "oltotta be" bolygónkat az első örökítőanyaggal. Habár Crick későbbi tanulmányaiban elismerte, hogy túlzott pesszimizmussal kezelte az abiogenezis mondhatni "Földhöz ragadtabb" elméleti lehetőségeit, elképzelése mindmáig megmozgatja az emberek fantáziáját.
A hagyományos pánspermia legfőbb gyengéjét éppen az elmélet központi elgondolása jelenti: az űrbéli kozmikus sugárzás, s a csillagok ultraibolya-fénye minden szerves anyag számára halálos veszélyt jelent, ráadásul ezek a romboló hatások visszafordíthatatlan károkat okoznak a szerves anyagot alkotó molekulákban, s így még abban az esetben sem lennének képesek az élet alkotóelemeiként funkcionálni, ha valamiképpen sikerül megérkezniük egy alkalmas bolygóra. Mindez megkerülhetetlen problémát jelent az elmélet szinte valamennyi változata számára.
Ám egy bizonyos Paul S. Wesson számára ez nem jelentett akadályt. Nekropánspermiának nevezett elmélete alapján halott vagy inaktív vírus-jellegű organizmusok ugyanúgy szerves molekulákat, s ami a legfontosabb: örökítőanyagokat hordoznak magukban, mint bármely valóban "élő" mikroorganizmus. Abban a pillanatban, hogy egy ilyen "halott anyagot" szállító objektum darabkái földet érnek, a szerves anyag részecskéi képesek lehetnek regenerálni magukat aktív állapotukba. Wesson olyan mikroorganizmusokra alapozza elméletét, amelyek figyelemre méltó tulajdonságaik révén képesek látszólag javíthatatlan sérüléseket is helyrehozni saját örökítőanyagukban.
S hogy mennyire tekinthető valószínűnek, mi több, elfogadhatónak az elmélet? Nos, mivel egyelőre teoretikusan létező vírusok és/vagy élő mikroorganizmusok önjavító képességét kellene demonstrálni a bizonyításhoz - egyelőre semennyire. Wesson azt javaslatát követve laboratóriumi kísérletek keretében kellene megvizsgálni, hogy a hatványozottan sérült örökítőanyag milyen hatékonysággal tudja reprodukcióra képes molekulákká újjászervezni saját magát, s az eredmények alapján el lehetne dönteni, hogy van-e értelme fenntartani a nekropánspermia lehetőségét, vagy végleg kizárhatjuk az elméletet.
Segíts Te is: magyar Pulit a Holdra és legyél tagja a Kis Lépés Klub-nak.
Utolsó kommentek