A beszélgetés első fele olvasható itt.

MC: Említette az erdőtüzet. A populáris kultúra töredezettsége, amit az internet okozott, megváltoztatta a divattrendek kialakulásának és elhalásának módját: nagyon gyorsan fellángolnak, és nagyon gyorsan ki is égnek. Néha ki se jutnak a kis szubkultúrális közegükből. De az internet emellett lehetővé tesz furcsa kereszteződéseket, ahogy valaki talál egy régi, elképesztő műtárgyat, és az bekerül a széles körű áramlatok közé.

Ez nagyon megbonyolítja egy Bigendhez hasonló ember munkáját, nem mintha olyan nagyon együtt éreznénk vele. De régen volt egyfajta nagy, egyirányú megafon, ami olyan dolgokból állt össze, mint a Billboard listák, a Nielsen-értékelések és a bestseller listák. Manapság ennek a megafonnak nincs olyan hihetetlen befolyása.

WG: Nem, valóban nincs. Mindig úgy láttam Bigendet, mint aki azt mutatja magáról, hogy mindig tudja, mi történik, de a valóságban gőze sincs. Ez az érzésem a karakter mögötti lényegről: kamuzik magának, és ugyanakkor kamuzik nekünk. Nem biztos semmiben: azt hiszi, hogy valószínűleg a dolgok úgy mennek, ahogy ő mondja, hogy mennek. Úgy gondolom, hogy amikor jól érzi magát, egyszerűen nem érdekli. Csak mondania kell valamit, ami Bigendesen hangzik.

MC: El kell, hogy mondjam önnek, web-fejlesztő voltam a .com-korszakban, és rövid ideig egy márka-ügynökségen is dolgoztam. Talán ezért élvezem annyira ezt az egész Blue Ant-cuccot, nagyon is a fején találja a szöget egy sor dologgal kapcsolatban abból a világból. Tényleg van egy elsöprő önbizalom-érzet az ilyen emberekben: azt hiszik, hogy a kultúra pulzusán tartják az ujjukat.

WG: Mindig felbátorít, ha ilyet hallok. Azt hiszem, hogy ezt az eredményt pont a .com-körnek köszönhetem, mert ez volt az a közeg, ami az ilyen személyiségekkel akaratlanul is összehozott engem. Abban a korszakban megtörténhetett, hogy odajött hozzád egy ember és azt mondta, hogy „Gyere, beszélnünk kell. Velünk van az az ember, aki nem rég fölfedezte a legújabb televíziót! Piacra dobjuk a technológiáját és azt akarjuk, hogy te is a része legyél ennek.”.

Többségében nem mentem velük. Egyáltalán nem voltak ezek csábító meghívások. De rájöttem, mit akarnak ezek a fickók. Ez volt az egyik oka annak, hogy soha nem fektettem be ilyen cégekbe. Ha megtettem volna, nagyon rövid ideig jól ment volna a dolgom. De ezek egyszerűen nem olyan dolognak tűntek, amivel szívesen hallaná együtt a nevét az ember (nevet).

MC: Bár Bigend elképesztő, a legérdekfeszítőbb karakter számomra Milgrim a Nyomtalanulból. Már ismertük őt az Árnyvilágból, de a drogfüggőség ködéből, amiben ott volt, előtört az új Milgrim. A rehabilitáció után tulajdonképpen saját új személyiségével ismerkedik. Senkiből előlép és átveszi az irányítást a saját élete fölött… de nem ismeri magát, nem tudja, mit fog tenni egyik pillanatról a másikra. Tudta az Árnyvilág befejezésekor, hogy vissza fog térni ehhez az alakhoz? És gondolta volna, hogy milyen irányban fog továbbfejlődni?

WG: Nem, és igazából amikor befejeztem az Árnyvilágot, elképzelésem sem volt arról, hogy lesz harmadik könyv. Nem tudom, miért, de ahhoz hogy el tudjak kezdeni egy következő regényt, miután befejeztem egy másikat, alapvetően meg kell győznöm magam arról, hogy egyáltalán van lehetőség bármit is tenni. Pár hónap alatt előkészítek egy űrt, amibe a dolgok elkezdenek belecsúszkálni, és ami ideáig mindig történt, az volt, hogy az előző könyv elemei jelentek meg legelőször.

Az első dolog, ami sokszor érzek, csalódás, sőt, szégyen. „Ne már, mit fognak rólam gondolni? Már megint ezt csinálom.”. De van ebben valami nagyon igazi és eredeti, tehát rákényszerülök, hogy fogadjam újra Milgrimet, mintha egy színpadi varázsló rám erőszakolna egy bizonyos kártyalapot. Cinkelt a pakli, húzok egyet, és ki az? Milgrim!

De később rájöttem, hogy az nem az a Milgrim volt, akit és ahogy legutóbb láttunk, hanem akármilyen furán, de újjászületett, és előszörre fedezi fel a világot. Ez izgalmassá vált a számomra, újra jókedvű lettem, és hálás. Sok ajándékkal jött ő az írója számára. Nem lehet megjósolni, hogy reagál majd dolgokra. Szinte mindent hihetően vesz észre. És szüksége van arra, hogy más karakterek elmagyarázzák neki a dolgokat, ami felbecsülhetetlen értékű kifejező eszköz.

MC: Egy olyan karakter ő, aki többé-kevésbé egy évtizedre kijelentkezett. Nem igazán tud arról, hogy merre is ment el a kultúra. De igen éles esze lett, most, hogy célt talált. Az Ivy Leage-ben tanult, és a pitiáner bűnöző éveinek köszönhetően van egy jó ösztöne az emberek felmérésére. Tehát ad önnek egy módot arra, hogy intelligens kívülállóként támadhassa a kortárs világot. Hogyan, milyen módon fogan meg egy ilyen karakter önben, és alkotja meg?

WG: Hát, az én narratívám alaphangja mindig „látószög-karaktereken” keresztül jön át. Azt hiszem, ennek a képességnek az elsajátítása volt számomra a legnehezebb. A fikció-írás próbálgatásának első éveiben igazán sokat küzdöttem ezzel. Nagyon erős érzésem volt azzal kapcsolatban, hogy enélkül egyszerűen nem fog menni. Amikor egyáltalán mentek a dolgok, csak viszonylag egysíkú karaktereim voltak.

Valaki azt mondta, hogy ha egy tizennégy éves fiú ír egy regényt, az egy poszt-apokaliptikus világban fog játszódni, mert egy tizennégy éves fiú semmit nem tud a világ működéséről (nevet). De hogy ha kivered belőle a szart is, akkor könnyű leírni, és viszonylag meggyőző módon tudja leírni, hogy viselkednének benne az emberek.

Azt hiszem, valamennyire ebben a helyzetben voltam, amikor írni kezdtem. Nem volt meg az önbizalmam, hogy összetettebb érzelmi jellemzést adjak. Egyesek modortalanul állították is, hogy ez a SF és a fantasy egyes stílusaira különben is igaz, és ebből kifolyólag, mivel a science fiction nekem irodalmi szempontból a velem született kultúra, ez a kettő összefügghetett. De ahogy haladtam, nagy erőbefektetéssel azt hiszem, sikerült ezt a sávszélességet megnövelnem kicsit.

Milgrim jó példa erre. De ő az érkezése kapcsán volt számomra furcsa karakter. Szokatlan számomra, hogy képes vagyok egy karakter érkezésére visszaemlékezni, mert azt hiszem, leggyakrabban olyankor érkeznek, amikor nem írok. Valami mást csinálok, és valahogyan egy karakter kezdete ott lesz, és mert éppen nem írok, észre sem veszem. Mondhatni, félredobom, de később visszatér.

Amikor az Árnyvilágot írtam, próbáltam nézőpont karakterré tenni Brownt [aki egy privát biztonsági kapcsolattartó, és Milgrimet a történet java része alatt a fogságában tartja]. Nem működött, és nem tudtam Brown leendő első fejezetének első oldalán átvergődni. Brown éppen tört be egy szobába, hogy elemet cseréljen egy mobiltelefon-poloskában. Egyszerűen nem tudtam bejuttatni őt az ajtón, és nagyon ideges és frusztrált lettem ettől, és azt gondoltam, hogy rossz irányban haladok.

Miután újra és újra megpróbáltam, anélkül, hogy gondolkoztam volna rajta, egy uralkodói mozdulattal odadobtam ezt a nevenincs másik karaktert fizikailag is Brown elé, és kinyittattam vele a szoba ajtaját, és beléptettem, mögötte Brownnal. Tényleg nem volt akkor még ott semmi, csak egy eszköz-figura a papíron.

De egy-két oldalon belül ebből a nézőpontból, szinte a semmiből, rájöttem, hogy ő Milgrim. Nem volt a későbbiek során különösebb szüksége kitalálásra. Ez egy nagyon szokatlan élmény nekem, főleg egy regény esetében. Olyan hosszú ideje írtam már sok-sok rövid fikciót, hogy egészen el is felejtettem, miféle izmok kellenek a regényhez. De a rövid szövegek alkotása gyakrabban hozza magával ezt a „pillanat hevében” jellemzést, mint a regényeké.

Néha vannak karaktereim, akik nem nézőpont-karakterek, akik azért kerülnek a történetbe, hogy valami kisebb funkciót ellássanak, vagy kitöltsenek egy jelenetet, és hirtelen riasztóan megtelnek élettel és elkezdik az elbeszélés irányát módosítani, és mindig boldog vagyok ettől, mert a riasztóan életteli legalább életteli. Akkor a narratíva instabillá válik és ebből kifolyólag sokkal érdekesebb vele dolgozni, és sokkal nagyobb lehetősége lesz annak, hogy valami érdekes sül ki belőle.

Fordította Holló-Vaskó Péter

A festmény Charles Whiteside munkája.

/folytatása következik/