Az emberiséget kultúrától és földrajzi helyzettől függetlenül egyetemesen gyötrik apokaliptikus víziók, világvége-látások, jövendölések. A teremtett világ, a kozmosz rendjének tragikus felbomlása mindenki számára ismert irodalmi és filmbeli toposz. De vajon honnan ered ez a történet-elem? Melyik volt az első apokalipszis-történet? És vajon miért élvezzük annyira ezeket a vérfagyasztó leírásokat, hogy újra és újra visszatérünk hozzájuk?
A legelső ismert apokalipszis-történetek az ókor már-már homályba vesző éveiben keletkeztek. Um-Napisti és az ő bárkájának sumer története visszhangzik egészen a Bibliáig, sőt, azon is túl: a szláv mitológia szerint egy öreg emberpár élte túl csak a vízözönt, egy dióhéjban utazva, és amikor partra szálltak, egy istenség megkönyörült rajtuk és az emberi fajon, visszaadta nekik fiatalságukat, és ők ketten lettek mindnyájunk ősszülei.
A Bibliában természetesen nem Noé története az egyetlen világvége-leírás. A héber vallásos irodalomban még a Biblián kívül is találunk több apokaliptikus történetet, amelyeket nagyobb részt a vallás szokásait elhagyó nép rémítése céljából komponálhattak. Apokalipszis Ezékiel próféta több szempontból is megdöbbentő könyve az Ószövetségben.
Ebben Jeruzsálem és az általa szimbolizált emberi világ pusztulása kerül leírásra. Nyelvezete allegóriáktól és szimbólumoktól hemzseg, és az UFO-hívők egyik legfontosabb érve is itt található: Isten járművének leírása (Ez 1,1-1,24), amit könnyedén lehet egy földönkívüli űrjárműként értelmezni.
A Jó és Rossz harcának végső, kozmikus ütközetének gondolata először a perzsa dualista vallásban merült fel, amely megjövendölte a pusztító Ahriman és a teremtő Ahura Maszda párharcát az idők végezetén.
A zsidó-keresztény kultúrkör apokalipszise, a János apostolnak tulajdonított Jelenések könyve a leghíresebb és legismertebb példája ezen jóslatoknak. Isten hét üzenete után, amit a világ hívő közösségeihez intéz, megkezdődnek a végidők eseményei, valahol az időn kívüli térbe helyezve. A nyelvezet itt is rejtélyes, szimbolikus, egyesek szerint egy olyan, régen élt ember leírása, akinek nem volt meg a szókincse a világ végének pontos leírásához, és ezért folyamodik az átvitt értelmezés módszeréhez. Mások szerint tanítómestere, Jézus példabeszédekben való tanítását imitálja, megint mások kódolt üzenetként fogják fel. Tény, ami tény: az olvasó a Jó és a Gonosz utolsó harcának elsöprő erejű, elrettentő látomásával szembesül a műben.
Az északi népek Ragnarök-mítosza is egy apokalipszis: az ázok istendinasztiája szinte teljesen kihal, köszönettel az áruló Lokinak (aki ráadásul egy korábbi isten-csoport , az óriások egyik megmaradt tagja) és szörnyeteg leszármazottainak, valamint a kisemmizett óriásoknak. Ebben a kataklizma-szerű háborúban nem csak Asgard, az istenek uradalma pusztul el, hanem Midgard, az embereké is. Itt is csak egy emberpár éli túl a katasztrófát...
Az iszlám világnak is megvan a maga apokaliptikája: a síiták egyes csoportjai például a Mahdi, a rejtőzködő imám visszatérését várják, aki elindítja a világban a jó és a rossz végső csatáját.
Pontosan az iszlám közeledte váltotta ki a korai újkorban a nyugati apokaliptikus irányzat feléledtét: az ószövetségi Dániel könyvében leírt (Dán 2,31-45) képmás allegóriája szerint úgy látták, a közelgő iszlám (amelynek harcosai már Bécs alatt táboroztak) az utolsó kor hírnöke, vagy egyenesen ő a Jelenések könyvének Antikrisztusa. Apokaliptikus spekulációk százai íródtak röpke hónapok alatt, és a végidőkről való beszéd beépült a nyugati köztudatba. A puritán prédikátorok évszázadokkal később is a végidők rettenetével intették alaposabb megtérésre nyájukat (gondoljunk csak az amerikai prédikátor, Jonathan Edwards hihetetlen erejű beszédére, a Sinners in the Hands of an Angry God-ra, amit 1741-ben tartott).
Miben mások ezek az újkor előtti apokalipszisek a maiaktól? A válasz egyszerű: míg a régi világvége történetek java része vallásos üzenetet hordozott, a maiaknak gyakran köze sincs ilyesmihez. Gondoljunk csak a felelőtlen tudósok vírusok által előidézett zombi-apokalipsziseire (Resident Evil, Dawn of the Dead, stb.), amelyek értelmetlenül szabadítják el a pusztulást. És hogy milyen műfajok akadnak még a zombi-apokalipszisen kívül? Vannak természetfeletti ítéletet sejtetők (2012), természetes hanyatlást mutatók (Gene Wolfe Az új nap könyve-sorozata), emberi háború okozta világégés (Dr. Strangelove, Fallout-játékok, Ergo Proxy anime, Romantically Apocalyptic, stb.)... a kínálat gyakorlatilag szinte végtelen, ahogy az emberi tevékenység által lakhatatlanná vált Föld (pl. Pale Cocoon) vagy az ember által teremtett létformák lázadása (Majmok bolygója, Terminator, Battlestar Galactica, Casshern: Sins) vagy akár a külső támadás (Wells Világok harca, Skyline, stb.) és más motívumok is felmerülnek.
A nagy kérdés: ez az emberiség egészét végigkísérő, az idők hajnalától jelenlevő műfaj vajon történelmi gyökerekkel bír? Visszautal egy megtörtént, elképesztő tragédiára a közös tudattalanból fel-feltörő apokalipszis, vagy mindez csak az ember pusztuláshoz való beteges vonzódásának tanújele? Ezekre a kérdésekre természetesen nem valószínű, hogy egyhamar választ kapunk. S még egy érdekes feltevés: ahogy a Casshern: Sins című anime (letölthető az AnimeAddicts jóvoltából) gondolkodik: ha az ember megalkotja a szintetikus lényeket, akik annak rendje és módja szerint ki is pusztítják teremtőiket - megöröklik az apokalipszist? A Sins úgy véli, igen: a pusztulás lecsap a robotokra, és egy meggyilkolt világon lassú haldoklás vár rájuk, amit még csak hátráltatni sincs hatalmukban...
Azaz elmondhatjuk, hogy a kölcsön apokalipszis visszajár? És ha igen... mi is örököltük-e valakiktől?
Utolsó kommentek