A rutinos filmnéző számára a "tiszteletadás" kifejezés egyenlő a vérlázítóval, a "fejhajtás" pedig a szentségtöréssel. A legális plagizálás divatja az inger(ötlet)szegény filmipar mentsvára, ami csak akkor tud igazán sikeres lenni, ha az eredti filmet  a néző már rég elfeledte, esetleg nem is látta. Az egyre inkább pejoratívan emlegetett remake-hullám elsősorban a műfaji tömegfilmeket sújtja, és némi mítoszrombolást eredményez: a következő tíz film azt a sztereotípiát erősíti, miszerint az eredeti mű mindig jobb utódjánál.

10. Solaris (2002)

Kezdjük rögtön Steven Soderbergh Tarkovszkij átiratával: a Stanislaw Lem regényéből készült '72-es szovjet "űrodüsszeia" újraértelmezése maga volt a két lábon járó veszély. Egy ilyen klasszikushoz nyúlni nem lehet anélkül, hogy meg ne égessük magunkat, ennek ellenére a film tartogat kellemes meglepetéseket: az expozíció eltalált hangulata és a liftes jelenetnél használt párhuzamos montázs (amolyan Nicholas Roeg stílusban) mindenképpen a "nem is olyan vészes" kategóriába emeli a filmet. Azonban a sokkal rövidebb műsoridő nem teszi lehetővé az egzisztenciális problémák kifejtését, így az eluralkodó szerelmi szál beborítja a filmet.

9. Legenda vagyok (I am Legend, 2008)

Richard Matheson Legenda vagyok című regényének harmadik mozifilmes adaptációja (Az utolsó ember a Földön, 1964; Az Omega ember, 1971) a már több mint 30 éve szunnyadó poszt-apokaliptikus magányt idézi meg. Bár a kihalt New York látképein mindig lehet ámulni, a film utolsó fél órája sokat ront a helyzeten, ráadásul a CGI se valami színvonalas: a zombi-kreatúrák kifejezetten rondán lettek megtervezve. 

8. Halálfutam (Death Race, 2008)

Paul W. S. Anderson alkotása egyben a hetvenes évek low-budget, exploitation gyöngyszemének remake-e (Death Race 2000). Az eredeti mű társadalomkritikája, humora és iróniája a kukába került, de ami még meglepőbb: az erőszak és a szexualitás is. Hova tünt a Carmageddon-t idéző brutalitás, amikor piknikezőket ütnek el a verseny közben, vagy a fedetlen női testek/mellek látványa? Fura ezt kimondani, de az eredetihez képest a 2008-as újrafilm egyszerűen konszolidáltabb. Így egy igazi tucatfilm született - az embernek nagyobb kedve lenne ismételten ráfanyalodni az AVP-ra...

7. Világok harca (War of the Worlds, 2005)

Mindenki hibázhat - Steven Spielberg is. Bár pénzügyileg sikeres vállalkozás volt a WWII, az inváziós téma megreformálása elmaradt. Ráadásul isteni megváltást emlegetni a XXI. században már kicsit kínos - nehezen fogadjuk el az idegenek vereségét ilyen avittos magyarázat kíséretében. Tom Cruise-ra is szívesebben emlékszünk a Top Gun-ból.

6. A Stepfordi feleségek (The Stepford Wives, 2004)

Részemről az eredeti, Bryan Forbes rendezte film se taglózott le különösebben. A remake-kel meg kicsit úgy vagyok, mint a most reaktivált True Grit-tel - minek bolygatni egy ilyen alkotást, miért nem pihenhet nyugodtan? Úgy fest a producerek láttak benne potenciát. A thrillerből ironikus és maníros kertvárosi sztori lett, némi Pleasantville-re emlékeztető hangulatisággal megspékelve. Társadalomkritikája megkopott, így csupán a kétezres évek szuburbia-filmjeinek trendiségét meglovagoló alkotás született. 

5. Invázió (Invasion, 2008)

Hogy tetézzük a bajt, rögtön említsük meg Nicole Kidman egy másik filmjét is. A testrablás sokadik feldolgozására úgy látszik évtizedenként igény van (A testrablók támadása, 1956, majd 1978, illetve Abel Ferrara is elkészítette saját verzióját - Testrablók, 1993): legutóbb Oliver Hierschbiegel próbált szerencsét a témával. Túlságosan nem is érdemes a filmmel többet foglalkozni, minden egyes részlete a klisé-szótárból lett kimásolva, de egyszer azért nézhető. 

4. A majmok bolygója (Planet of the Apes, 2001)

Micsoda várakozás előzte meg a filmet! Tim Burton, húú, meg milyen jó színészek, húú. Engem utoljára Gus van Sant Pscyho remake-jénél fogott el a "De miért???" érzés, hát most előjött újra. Marky Mark játéka már önmagában egy skandallum, a majom-Lincoln szobor előtti finálé pedig össze sem hasonlítható az eredeti epikus végkifejlettel. Hogy ne legyek ennyire szubjektív, említsük meg a film erényeit is: azon ritka remake-ek közé tartozik, amik felismerték a különböző korszak-különböző igényekben rejlő igazságot. És Charlton Heston cameoja (ironikusan Thade apját játssza) is szép gesztus a filmrajongók számára. Azonban a rengeteg szó szerinti idézet is csak ront az összképen - mégis egy, a filmben nem elhangzó mondat csenghet a fülünkben. "Végül mégiscsak megtettétek. Ti őrültek!". 

3. Amikor megállt a Föld (The Day the Earth Stood Still, 2008)

Hogyan lehet egy '51-es, paranoiás filmet a kétezres évekbe átültetni? Sehogy. Az évtizedek elteltével csupaszra vetkőzött hidegháborús félelem eltűnt a hajnali faggyal, és nem hagyott maga után semmit. Minden érzékszervünk ellen intéz támadást a film - helyenként az E.T. szentimentalizmusa csöpög a szemünkbe, és gyomrunk se fogadja be a "tanuljunk meg békében élni" és az "azért vannak jó emberek is" utalásokat. A hányatott sorsú kisfiú karaktere mindig az inváziós sci-fi betegségének melegágya, ami ezúttal kutya nélkül is üt (az apuci farvizén lubickoló Jaden Smith-re gondolok).

2. Rollerball (2002) 

A jobb sorsra érdemes John McTiernan-nak jutott a szerep, hogy elkészítse a legismertebb futurisztikus sportfilm XXI. századi mását. Az eredmény azonban minden várakozást alulmúlt. Sajnos Dobó Kata neve sem garancia a minőségi szórakozásra, de az a tény, hogy a negatív tesztvetítések sorozata miatt majdnem egy évet csúszott a bemutató, már több mindent elárul. Egyszerűen érthetetetlen, miért volt szükség erre az alkotásra.

1. Az időgép (The Time Machine, 2002)

Az évtized egyik legkínosabb újra-filmje. Minden elveszett, ami egyszer működött: viktoriánus eszmék nélküli kosztümös kalandfilmmé silányult a '60-as évek egyik legösszetettebb alkotása. A rendező szerepkörében Simon Wells tiszteleg (bizony, a film alapjául szolgáló regény írójának, H.G. Wells ükunokája), aki gátlástalanul emeli át az eredeti mű legjobb pillanatait, de a körítés nélküli tálalás nem túl étvágygerjesztő.  

Pesszimista énünk borongósan tekint a következő évek elé. Félelmeink nem hagynak aludni, álmunkból felriadva Ryan Gosling-ot vizionáljuk Michael York helyére (Logan's Run, 2012). A reggeli kávé közben elmerengünk a Barbarella nyitójelenetén, és Jane Fonda szexis testén (Barbarella, 2012). Munkába menet  félálomban azon töprengünk vajon mit tennénk Colin Farrell helyében, ha nekünk kéne Schwarzenegger karakterét átértelmezni (Total Recall, 2012). Majd szörnyülködve kergetjük el a fejünkbe férkőző gondolatfoszlányokat, amit A hihetetlenül zsugorodó ember digitális effektjei okoznak (The Incredible Shrinking Man, 2012). Étvágyunkat veszte, kedvtelenül kevergetjük levesünket a munkahelyi menzán, miközben  azon morfondírozunk, melyik déloszi világba utaznánk legszívesebben (Westworld, 2012). A délután ugyan ilyen lehangolóan telik, még Robby, a robot sem dobhatná fel (Forbidden Planet, 2013).  Hazaérve az otthon melegébe szívesen néznénk egy filmet: de ahogy elképzeljük, hogy James Woods helyett valaki más teszi be a videókazettát a lejátszóba, inkább az alvás mellett döntünk (Videodrome, 2012).

kicsimate