Arról már korábban írtam, hogy mihamarabb látni akarom Caesar felemelkedésének történetét. A várakozás félelemmel párosult, ahogy a premier napja közeledett, a bukás szele szinte már arcomat cirógatta. Aztán függöny fel, villany le, pisszegés és halk rágcsálás.

A Majmok bolygója-sequel a hetvenes éveknek fontos társadalmi rezonőre volt, de ha a filmek színvonalát vizsgáljuk, hát igencsak rapszodikus a benyomás. A második rész (A majmok bolygója II.; Beneath the Planet of the Apes, 1970) még éppen megütötte a folytatásoknál minimálisan elvárt mércét, a harmadik már nagyon eltávolodott az eredeti eszmeiségtől, sajnos nem csak térben és időben (A majmok bolygója III. - A menekülés; Escape from the Planet of the Apes, 1971), és ezáltal direktté vált. A negyedik rész (A majmok bolygója IV. - A hódítás; Conquest of the Planet of the Apes, 1972 - ami alapján készült ez a mű is) volt talán a legélvezhetőbb ape-story (bővebben olvashat erről a Galaktika 253. számában), a befejező rész (A majmok bolygója V. - A csata; Battle for the Planet of the Apes, 1973) meg vitán kívül a mélypontot jelentette.

Aztán eltelt majd 30 év, és az új évezred a klasszikus alapfilm remake-ével köszöntött bennünket. A kritika és a közönség egyaránt utálta, pedig nem láttunk egyebet, mint hogy Tim Burton megpróbálta aktualizálni ezt az ízig-vérig modern történetet. Maradandó agykárosodást nem okozott a megtekintése, de gyorsan lépjünk is túl rajta.

Ekkor mindenki leírta a sagát, de egyes hollywoodi bennfentesek nem szerették volna rossz szájízzel befejezni a majom-evolúció történetét. Most már elárulhatom: ezt nagyon jól tették. Persze senki se várjon csodát, de A majmok bolygója: Lázadás több, mint egy légkondicionált teremben eltöltött másfél óra.

Előzményfilmeket lehet elegánsan is csinálni, láttunk már példát idén (X-men: Az elsők - X-men: First Class). Jól használt utalások, idézetek, kapcsolódási pontok azoknak, akik ismerik a franchise háttértörténetét, de ugyanakkor teljesen érthető a történetvezetés, bemutatják a karaktereket, hogy az újoncok se vonogassák vállukat kérdően. A történet nagyjából adott volt, hiszen a '72-es műre épült, a cselekmény persze fejlődött, de meglepően "eseménytelen" a korszak mainstream vonalához képest. Robbanások, lövöldözés, leszámolás csak az utolsó 30 percben van, de a film addig sem unalmas, sőt: legjobb pillanatai az első órából származnak. A forgatókönyvírók néha a tudományt inkább a fantasztikum irányába terelik, de ezen emelkedjünk túl, ha nem akarunk félig emésztett popcornnal távozni a filmről.

1968-ban azon izgult mindenki, vajon jól sikerülnek-e a maszkok, nem válik-e nevetség tárgyává a majomjelmezbe bújtatott színész. Azonban hamar cáfolta a szkeptikusokat az idő. A lázadás előtt pedig mindenki azt szajkózta, hogy minek ide CGI, hogy fognak kinézni így ezek a lények. Szerintem nagyon is jól. A lenti videó bemutatja, hogyan képzeljük el a motion capture-t: 

Térjünk ki a technika okozta negatívumra is: a szereplőgárdát bedarálta a CGI. Azt már sejteni lehetett, hogy a főszereplő nem James Franco lesz, de arra kevesen számíthattak, hogy Caesar ennyire uralni fogja a vásznat. Andy Serkins ugyanis kiváló, Gollam és King Kong után újra álruhába bújt, és most már bátran kijelenthetjük, hogy ő a második "legismertebb ismeretlen színész" David Prowse mögött. Mellette még John Lithgow-t érdemes kiemelni, aki remekül hozza az élet-és halál közt vergődő apát (alakítása helyenként már Albert Finney-t idézi a Nagy halból). A többiek - Freida Pinto, Tom Felton, Brian Cox - semmi extrát nem tesznek hozzá a filmhez, de ez most nem tragédia.

Nem ez az év sci-fije, de egy olyan tisztességes iparosmunka, ami miatt újra bizalmunkba férkőzhet Hollywood a nagyszabású, látvány-orientált filmekkel. Szeretnék még ilyeneket látni ősszel, és nem Zöld lámpásokat...