A Nemzetközi Űrállomás asztronautái megmutatták, hogyan néz ki a sarki fény 386 kilométer magasan.

Kanadai tudósok az űrállomás legénységével karöltve kezdtek bele a sarki fény - és a mögötte álló tudomány – népszerűsítésébe. Az AuroraMax projekt keretében Don Pettit és Dan Burbank február és március folyamán Kanada felett megjelenő sarki fényekre fog vadászni. Az űrállomáson készült anyagot földi felvételekkel kiegészítve 48 órán belül elérhetővé teszik a nagyközönség számára.

A sarki fényről dióhéjban: amikor - nagyrészt a Napból érkező - töltött részecskék behatolnak a Föld atmoszférájába, óhatatlanul összeütköznek a légkör részecskéivel, gerjesztve azokat. A gerjesztett részecskék szeretnének visszakerülni az alapállapotukba, ehhez energiát kell leadniuk, ezt elektromágneses sugárzás formájában teszik meg. Ez a sugárzás a sarki fény. A Föld mágnese tere általában eltéríti a töltött részecskéket, a mágnese pólusok körül azonban bejutnak a légkörbe, ezért látjuk a sarkkörökön túl a sarki fényt. Az északi fényeket aurora borealisnak, a délieket aurora australisnak nevezzük.

A sarki fény leggyakoribb kiváltó oka az úgynevezett korona-anyagkidobódás (coronal mass ejection – CME), melynek során nagy mennyiségű (átlagosan egymilliárd tonna) töltött részecske áramlik ki a Nap felszínéről, elég nagy sebességgel (20-1200 km/s). Ha egy ilyen elkapja Földet, látványos sarki fényben lehet részünk.

Forrás: space.com